Rossz előérzettel szálltam vonatra. A hazahívó távirat: GYERE APÁD
NAGYON BETEG; GÁSPÁR, rövid volt, annál hosszabb az éjszaka. Az előző napi, szilveszteri esti mámort, két másodperc alatt felitatta a távirat. Apám beteg? Hát nem édesanyám? Már tíz éve nyomja az ágyat. Apámnak soha semmi baja sem volt. Megpróbáltam aludni. Nem ment. Apámra nyitottam az ajtót.
„Látom, jól van” – mondom neki. „Jól. Csak mán rég nem láttalak.”
Anyám a másik ágyban fekszik és vár. Befelé sír. Könnyei már régtől nincsenek. „Be jó, hogy hazajöttél. Alyan keveset hallacc magadról. Talán nehezedre esik az írás. Az ami a munkád.” „Ki tuggya mit csinál” — szakítja félbe apám. „Legalább valami látszattya lenne annak, amit csinál. Asztán mondd csak, minek irkálsz annyit essze heába, a szavak nem arra valók, hogy, ha kell, ha nem, fecsérejje az ember. Feleslegesen szólni, méltatlan a magunkfajtához.” Már-már ráhagyom, igaza van, aztán mégsem hagyom válasz nélkül. „Nincsen felesleges szó, ha a szó a helyén van, sohasem fölösleges.” Megrázza a fejét. „ Úgy-úgy, de amíg a dógok nincsenek a rengyükön, addig a szavak sem lehetnek.” Ráhagyom. Nem elég, hogy tékozló fiúnak tart, még hergeljem is – csillapítom magamat. Mellé lépek és átölelem. Visszaölel. Ujjaimon meg tudnám számolni, hogy hányadik ölelkezésünk. Nem mintha nem szeretne, csakhát ő nemcsak a szavakkal, a mozdulatokkal is módján bánik.
Végre elindult a vonat. Olyan lassan hagyta el a pályaudvart és olyan hosszasan időzött az alagútban, mint amikor a vágányokat javítják. A fülke ülései nyöszörögni kezdtek, ebből lehetett tudni, hogy a szerelvény magyarvonat módjára nekiiramodott.
A menekülő gondolatnak az a legjobb, ha valamilyen látvány eltéríti.
Homlokomat az ablaküveghez nyomtam. Az arcomból mindig annyit láttam, amennyit a háttér kiemelt. Ha alvó fákat riasztott föl a mozdony, akkor egész fejem beágazódott, a holdas ég sápadttá apasztotta, az ellenvonat kivilágított ablakai pedig hol sötétbe, hol villámlásba mártották. Ahogy az idő is teszi. Megpróbáltam apám arcát a magamé mellé illeszteni, de nem sikerült. Meg akartam győződni arról, amiről mindenki tudott, aki ismert bennünket: a családból senki nem hasonlít rá annyira, mint én.
„Még mindig nem békültél ki a feleségedvel?” – kérdezi azzal a hangsúllyal, mint aki nem akar beleavatkozni a dolgokba. „Nem” – mondom közönyösen. „És a gyerek?” „Megvan.” „Nem hiányzol neki?” „Minden nap látom, nem az anyjánál lakik.” „Vagyes mind a ketten magára hattátok?” „ Így jobb neki, legalább nem hallja mindennapos veszekedésünket.” „Te, te tucc veszekedni?” „Megtanultam.” „Ugyan kitől, mert tőlünk asztán nem.” „Nem, nem.” „Nézd meg, mi kicsi híján ötven esztendeje vagyunk együtt, hányszor hallottál münköt veszekedni?” „Kevésszer.” „Na látod, pedig lett vóna min. A szegénység münköt es szorított, de ettől még nem veszítettük el a fejünköt.” „Én sem veszítettem el.” „Nem, hát akkor mitől váltál elyen hirtelenné?” „Nem vagyok hirtelen.” „Akkor meg a kitartás hiányzik belőled.” „Elboldogulok anélkül is.” „De meddig? Csak addig, amíg arra áll az eszed, ha mán komolyodásra fordul, változtatni kell magadon.” – mondja szokatlan hanghordozással. „És mikor fordul komolyra?” – kérdeztem tréfába hajlón. „Ha mán kiegyenesettél. Ha mán egészen kiegyenesettél.”
Szakály-Hőgyészen átszálltam a bonyhádi autóbuszra.
Amikor a szobába léptem, mindenki elhallgatott. Úgy néztek rám, mintha gyógyulást hoztam volna magammal. Mintha csak én hiányoztam volna apám gyógyulásához.
Apám az ágyban ült. Átöleltem. Arca, homloka nyirkos volt, az inge izzadtságfoltos.
– Mán nagyon vártalak. Addig nem akarok meghalni, míg tőled es el nem búcsúzok.
– Ugyan már, hiszen nem is fekszik, ül az ágyban és beszélget — lazítottam a szorításán. A többiek (többet tudhattak) sírtak.
– Tudom, mit beszélek – mondta köhögésbe fulladó hangon. Köhögési rohama sokáig tartott.
– Gyertek ide mind, te es Emer – fordította anyám felé a fejét.
Arra sem maradt időm, hogy lepakoljak.
Lopva anyámra néztem. Ráncai elrejtették a félelmet. Boldizsár arca? Apró rezdülésekkel remegett. Erzsié? Kendőbe temetkezett. Ferenc bátyámé?
Vöröslő szeméig érkezett a fájdalom. Gáspárt a hideg rázta. Én is reszketni kezdtem.
– Bocsássatok meg, ha vétettem ellenetek – kezdte apám.
A fülem zúgása felerősödött. Alig hallottam (egyenként magához szólított minket) hagyatkozó szavait, felét a zokogás fogta fel, a másik felét fülzúgásom.
– Gyere, te es Menyár….
A búcsú szemmel láthatóan könnyített rajta. Zihálása csillapult, majd elaludt. Mi is megkönnyebbülve széledtünk szét, feküdtünk le.
A párnák éppen melegedni kezdtek, nyolcadéberséggel szundikáltam, amikor Gáspár felébresztett.
– Gyűjtsd össze a többieket, megint kéret minket.
Vacogva öltöztem fel. Az utcák mintha belefagytak volna a hideg téli éjszakába. A csillagok is messzebb húzódtak. Talpam alatt a hó kocsikerekek sírására emlékeztetett. Kóboros szekerünk sírt így, azon az őszön (44-ben), amikor másodjára váltunk földönfutókká.
„Anyám azt mondja, kend a kocsirúd mellett tette meg a többhónapos utat.” „Ott.” „Azt is, hogy végig két front között menekültünk.” „Ott.” „Meg az utak tele voltak halottakkal, éjente pedig az árok martján aluttunk.” „Ott aluttunk. Ti a szekerderekában.” „És a halottak?” „A setétbe még az egyenruhákat sem üsmertük fel. Ha a bot vége megakatt valamibe, a szekeret megállítottam, a halottakat beléhuzigáltuk az árokba s mentünk tovább.” „S ha már úgy elfáradt, hogy menni sem tudott?” „Nem vót érkezésünk a fáraccságra. A kocsisor nem állhatott meg. Nyakunkba szakatt a front. Kibírtam én ennél több gyaloglást es, az első háborúban, Lembergtől Piávéig. Katona vótam.” „Embert ölt-e?” Elgondolkozik, közben a szememet lesi, mit mondjon. A háborút járt katona erről sosem beszél. A csendet pedig (sehogy se illő hozzá) valahogy el kellene hallgattatni. „Aszt hiszed számoltam?”
Összegyűltünk.
– Nincs tovább. Nem bírom tovább – mondta apám. Kék szeme megtelt homállyal.
– Mán csak perceim marattak.
– De hát beszélgetünk . ..
Kezét a szeméhez emelte.
– Alyan melegség árasztott el, a látásom es gyengül.
A másik kezével az ágyat tapogatta.
– Tegyétek rendbe. Elyen ágyban mégsem halhatok meg – mondta alig érthetően.
Anyám a feszületet nézte.
– Gáspár, te itt vagy-e?
– Itt.
– Eregy a kútra, mericcs nekem vizet.
– Nem szabad hideg vizet innia. Tüdőgyulladása van. Leforrázná a tüdejét.
– Eregy ha mondom.
– Hideg a víz.
– Nem bánom. Utójára egy pohár tiszta vizet szeretnék inni.
Amíg Gáspár vízért ment, apámat átültettük a másik ágyra. Erzsi megigazította a lepedőt, felrázta a párnákat és a dunyhát.
„Kend igen erős ember. Azt mesélik, hogy fiatalabb korában, jó kedvében elgörbített egy kocsitengelyt. „El én.” „Virtusból?” „ Csak a szűkeszű ember virtuskodik. A legnagyobb virtus az, ha az ember meg tuggya őrizni magát. Mert ha mán erre sem képes, egysorban él az állatokval.” „S ha rákényszerítik?” „A k k o r…” – a válasza elmarad, anyám szakítja félbe: „Megint itt járt a végrehajtó. Nem elég, hogy a padlásunkat leseperték.” „Semmink se maratt. Hacsak engem el nem visznek.” „Ne fesd az ördögöt a falra, mert egy szép napon érted jő.” „Jöjjön, legalább a végrehajtóknak lesz cimborájuk.”
– Tessék, itt a víz – nyújtotta Gáspár reszkető kézzel apámnak a poharat.
– Nem látom, add közelebb.
Akár a szomjas föld, úgy itta a vizet.
– Be jó vót – mondta gömbölyítve a szavakat.
Megpróbált felállni.
– Haggyatok. Mán a lábam se bírja – mondta szinte könyörögve.
Még egyszer nekilendült, de teste ellenkező irányba, hanyatt dőlt.
A pohárban a maradék cseppek remegve futottak össze.

(A kisregény nyitó fejezete; Jelenkor, 1981/1)

1. Maria Romhanyi:
   2019. július 23. 11:08

   Félelmetesen gyönyörű.Látod a szemeid előtt a család tagjait, megelevenednek,fájdamuk ,izes ,beszédük beléd mar.Tömör ,égbe kiálltó fájdalmuk,a tudatos halál!!Honnan tudták,tudják,hogy mikor van a végső tetemre hívás?????