Szerző a tájban * A szerző felvétele

Hogy mennyire nem vagyok normálisnak számító turista, abból is kiderül, hogy ha valaki azt kérdezi meg tőlem, hogy adott helyen, ahol épp vagyok, vagy akár New Yorkban tudnék-e ajánlani valami jó kis vendéglőt, magamban mindig megbotránkozom az oktondi kérdésen. Egyrészt, mert sajnálom, hogy valaki annyira élhetetlen, hogy nem képes magának való megfelelő vendéglőt vagy akár csak helyeket is felkutatni, és inkább valaki más által megtalált vagy kipróbált helyet választ. Másrészt meg értetlenkedve állok előtte, mert nekem az útjaim és barangolásaim soha nem éttermek és étkezések köré vannak csoportosítva, hanem fordítva. Az étkezéseket ott s akkor ejtem meg, ahol épp utolér az éhség vagy netán elém kerül egy hely, ahol szívesen elidőznék. Így volt ez Ventimiglián is. Jó ideje sétáltam már a tengerparti sétányon, mikor a Lungomare Varaldon egy ilyen helyre bukkantam, ahol gondolkodás nélkül eldöntöttem, le szeretnék ülni, és hosszasan ellenni ott egy pohár borral és akár ebéddel is. Az időközben felforrósodott délelőtti napon alaposan megizzadtam, és derékig vetkezve érkeztem a tengerre nyíló teraszhoz. A promenádra kirakott ernyős asztalok közt a lejáratnál a tengerre egy artézi kút is volt, ahol kedvemre megmosakodhattam, és visszabújhattam az ingembe. Gorgonzola sajtmártással leöntött sztéket rendeltem hajában sült, vajas krumplival és roppanós hideg fehérbort mellé. Mikor a pincérlány kihozta a gyöngyöző hideg bort, hátradőltem a székben. Előttem az Alpok kontúrjai a távolban, a kanyarban Monaco és Ezé, balomon a pálmafasor mögött a megszokott, hihetetlenül kéklő tenger. Végtelen nyugalom ült a környéken, néha meglibbent a szellő, és intenzív jázminszagot hozott valahonnan, az egész olyan pazarul kiegyensúlyozott és szép volt, hogy elkezdtem beleolvadni, és ez a ragyogás úgy terjedt szét bennem, mint amikor a sok ideje víz nélkül maradt kókadozó virágot az eső megáztatja, és életre kél, szebben és frissebben, mint valaha is tündökölt. Ez a konkrétan semmiről s egyben a teljes világmindenség csodás kiegyensúlyozottságáról szóló állapot volt az első boldogságpillanatom, amit teljességében megéltem és magamba fogadtam Itáliába való visszaérkezésem óta, és amitől végre megnyugodhattam, tényleg jó helyen vagyok. Pontosan ott, ahol lennem kell.

Hosszan időztem el az ebédem felett. Minden bennem lévő fáradtság-nyom és árnyék oszladozni kezdett. Máris rengeteg kalandvágyat éreztem, és azt, hogy mindent tudni és látni akarok, mindent magamba akarok szívni, amit minden helyszín, ahol épp járok nyújthat nekem. Mikor az asztaltól felálltam, a jázmin illatfelhőknek akartam elsősorban is utánajárni. Messze nem kellett mennem, közvetlenül az Amadora terasza mögötti, a felső városból a Trento és Trieste névvel ellátott strandszakaszra vezető összekötő út hosszú szakaszán élő sövényként mediterrán jázminbokrok húzódtak, és amint közel léptem, émelygő illatuk parfümként terjedt szét bennem. Az egyik mellékutcában egy nagy, zöld zsalugáteres ablakos ház álmos csendjében, a kisutcára és a ház emeleti teraszára néző ablak párkányán egy lusta macska mosakodott. Ezek a mediterrán települések a macskatársadalom királyságai. Már útközben a marinánál megismerkedtem néhányukkal, a csónakok árnyékos orrából vagy a limlomos, halszagú szerszámoskunyhók rejtekéből somfordáltak elő, unottan megbámultak, majd tovább oldalogtak. Emez is a párkányról épp csak futó pillantás vetett rám, mintha megnézné, milyen rosszban sántikálok az ő környékén, majd ha látta, érdektelen vagyok, tovább folytatta kormos bundája tisztogatását.

A sarki kútnál ismát felfrissítettem magam, és az egyik utcában felmentem a tengerpartról a városba. Kezdetleges olasz nyelvtudásom mellett is könnyen le tudtam már fordítani a város nevét egy évvel azelőtt is, amikor a Nizzából érkező vonatom itt, az olasz-francia határ olasz oldalán tett le, és kellett átszállnom egy helyi személyvonatra, hogy Bordigheráig eljussak. A Ventimiglia ugyanis húsz mérföldet jelent. Ami azonban még ennél is érdekesebb, hogy a város nevének semmi köze mégsem a húsz mérföldhöz, hanem egy ligúr törzs nevéből származtatják inkább, ókori ligúr nyelven Albom Intemeliom volt, azaz az Intemelii törzs fővárosa. Krisztus előtt 115-ben adta meg a várost a törzs hosszas ellenállás után a rómaiaknak, így lett latin neve Vintimilium és később Vintimilia, amit aztán évszázadokkal később olaszosítottak Ventimigliára. A település története tehát messzi időkbe nyúlik vissza, már a rómaiak idején municípiumként tartják számon, 89 évvel időszámításunk előtt. I.e 69-ben a város fosztogató csapatok martalékává válik, de az V. századra ismét gazdag kereskedő és kézműves település, a város köré védőfalat és a négy sarkába védőbástyákat is emeltek. A város a bizánciak és gótok közti csaták kereszttüzében volt, később a lombard királyság támadásainak is ellenállt. A X. Században a szaracénok támadták meg, ennek ellenére sikerült kivívniuk függetlenségüket a középkorban, később pedig a ventimigliai grófságként tartották számon, amikor mind többször kellett a genovaiak támadásait visszaverniük. A XII. században hosszas, földön és vizen vívott ostrom során, megadni kényszerültek magukat a genovai hatalomnak. A grófság továbbra is kézben tarthatta a várost, de a győztesek vazallusává váltak. Nem kevésbé viharos későbbi történelme során a Savoyaiak és a nápolyiak is uralkodtak itt, de leghosszabban a genovaiak fennhatósága alatt volt, egészen a XIX. századba nyúlóan.

Noha azt mondtam, semmi köze a város nevének, Ventimigliának, a „venti miglia”-hoz, azaz a húsz mérföldhöz, érdekes adalék a történészektől, hogy volt egy időszak 1388-at követően majdnem ötszáz éven keresztül, amikor a francia határ éppen ekkora távolságra volt a várostól. Ez, persze, csak véletlen egybeesése és cinikus fintora ennek a sokat kipróbált történelemnek.

Mint ahogy Bordigherán és más olasz tengerparti városban, Ventimiglia óvárosa is dombra épült, tetején a templommal. Innen a magasváros, azaz a Città Alta elnevezése a történelmi városrészeknek ezeken a településeken. A dombról messziről kivehetően a Nostra Signora Santa Maria Assunta és a szintén a középkor elején, a X. század idején a grófság által épített Szent Mihály arkangyal temploma tekint le a lenti, új városra. Kevesen tudják, hogy Ventimiglia városi könyvtára birtokolja Itália második legnagyobb és legjelentősebb XVII. századbéli, felbecsülhetetlen történelmi értékű kéziratgyűjteményét, a híres velencei kéziratok mellett. Ventimiglia botanikus kertjéről is híres, a Thomas Hanburyről elnevezett gazdag létesítmény ugyanis Olaszország legnagyobb nyilvános botanikus kertje. Ez nem messze található a francia határtól, ami ma már teljesen szabadon és könnyen átjárható, és a turisták által frekventált népszerű strandok sorakoznak a határ mindkét oldalán. Manapság pedig az Afrikából érkezett illegális bevándorlók kedvelt gyülekező helye is, ami meglehetősen sokat rontott a környék közbiztonságán az utóbbi időszakban.

Forgalmas délután volt a városban, elhaladtam a vasútállomás előtt, ekkor jöttem rá, hogy én már jártam itt. Amikor egy évvel ezelőtt Nizzából a vonat idáig hozott, örömömben, hogy olasz földön vagyok ismét, kiszaladtam a csatlakozó vonatom indulása előtt a Stazione előtti térre, csak hogy jelképesen magamra öleljem Olaszországot. Most is jóleső érzés töltött el, de nem időztem hosszan, tovább sétáltam, és a római kori leletek fölött átívelő hídról lenéztem a második századból fennmaradt római teátrum maradványaira. A hídon átkelve a forgalmas országútról egy szűk, alig jelzett kisutcába tévedtem, amelyik cikkcakkban emelkedve a város fölé a meredek magas hegyoldalon mind tágasabb és lélegzetelállítóbb panorámát varázsolt szemem elé. Egyik oldalról a tenger befoghatatlan végtelenje kékellte be a határt, amit a szem befogadhat, alattam egy nyüzsgő város távoli zajainak moraja, a határállomáson összefutó, szétterülő, majd ismét két párra szűkülő vasúti sínjei, amelyek jobbra Menton felé, balra pedig Vallecrossia felé hajlanak, előttem, a Krisztus Király temploma, a Chiesa di Cristo Re tornya, mintha a kerékpárutakba és sétányokba temetett egykori, elhagyatott nemzetközi vasúti sínekre mutatna, ahol a délutám során korábban jártam. És baloldalon a távolban a tenger kék hátterét maga mögé húzva, félreismerhetetlenül ékeskedik, mint valami ékszerboboz egy festmény közepén: Bordighera.
A szerpentines, hajtűkanyarokkal kanyargó meredek hegyi emelkedőn csak én voltam, ritkán haladt el mellettem egy-egy rámcsodálkozó autó. Ott kaptattam felfelé a tikkasztó melegben, a délutáni napsütésben és az egyre táguló pazar kilátás társaságában, amikor a Cristo Re toronyórája muzsikálva ütni kezdett, a harangok pedig estére harangozni, hogy csak úgy visszhangzott tőle a völgy, mintha a forgalom zaja is megszűnt volna. Hét óra volt, a nap magasan járt még, de hanyatlani kezdett és mindenféle színárnyalatokkal tette melegebbé a kilátást, az okkerszínű házak falait, a zöld spalettákat, a hosszú szárítókötelekre kiaggatott tiszta ruhákat, a hegyeket, a völgyben kígyózó, kocsisorral pávázott utakat és a jólismert kettős sínpárt. Felnéztem magam fölé az úton, messze volt még a hegy teteje, egy-egy kijjebb hajló kanyarban meg-megvillant a délutáni napsütésben egy-egy villa terasza, virágjaiktól pompásan sárgálló kaktuszok hajlottak mindenfelől az útra, és lila papírvirág-ligetek omlottak le a magas sziklafalakon, mint a természet élő függönyei. És ebben a káprázatban állva, és körültekintve, mint a világ leggazdagabb embere ebben a pillanatban, pontosan tudtam már, miért vagyok itt. Mint ahogy azt is tudtam, hogy felettem, valahol a hegy tetején ott van San Giacomo is.

Forrás: Égből kapott mesék