1. Ady András: Nem lenne jó írni?

Nem lenne jó írni még pár verset?
Kérdezte, s kígyózó testén valami
éppen áthaladt, ilyen jóllakottan
hogy lehet ilyet kérdezni: bennem
a lázadás?!
Kávészünetben vagyok, érted? Éhes
vagyok, de csak kávéra futja, az is
olyan bedobós, s te két szisszenés
között ezzel vegzálsz…verset, most?
Nem lehetne mégis, írni még valamit,
kérte, s mintha fürkészőn villant
volna minden pikkelye, firtatón
hogy tüdő és agy és gonádok nélkül
hogyan élhetnék, csak így csak híg kávék
(ön)tudatlan peremén…tudod, egy
kicsikét bár, olyan pár sorosat, s
éreztem lélegzetem ismét kihagy,
elhagy jobban mondva, mert épp
valamely lebenyem nyeli, lenyeli.
Issszzzod azt a híg levet, látom, s én
már neuronról-neuronra emésztem
minden gondolatod, de azért mégis,
ha tudod is, baromság így az egész,
magad még szükséges becsapnod,
nem? Mármint hagyj valamit magad után,
ha férfi sem leszel, ha már nem leszel,
figyelsz rám?… pár rímelő mondatot,
emlékezetes bon mot?
Az utolsó kortynál bevillant, ennek
a mérföldes rusnyaságnak a prehistorikus
rövid-atyja még almával házalt, s Évát kínálgatta,
e mocsadéknak, itt tudnia kellene: a legárvább,
boldogtalanabb dolog ha valaki a világot-sejtené,
s arról verselne.

Fotó: Márton Ildikó

2. Cseke Gábor: Az eltűnt karaván

Már egy hete várják. Keresik. Nyomoznak utána – hol lehet?
Az oázis, akár a méhkas. Zúg. Zsong. Percet se nyugszik.
Hogy is tehetné?!
Nem jött meg a kávészállítmány!
Nem jöttek meg a tevék, elpárologtak a hajcsárok, nincs kalauz, akit ki lehetne faggatni,
mi és hogyan történt.
Nihil, csupa nihil!
A karaván eltűnt. Nyoma nincs. Híre még annyi sem.

De a föld azért forog. A csillagok járnak.
A tengerek mormognak. A hegyek kéklenek, A búzatáblák szőkülnek.
Csak mi nem kávézhatunk.

A karaván hiánya, akár a fekete lyuk.
Van is, meg nincs is. Látjuk is, meg nem is.
Még egy kis türelmet kérünk,
holnapra talán minden kiderül.