Fodor Sándor: Ervin Atya története

Amikor a ferenceseket (1949-50-ben) kitelepítették rendházaikból, akit nem tartóztattak le közülük, azt egy idő után kényszerlakhelyre küldték. Néhány rendtársával együtt, Ervin Atyának Fogarast jelölték volt meg kényszerlakhelyül.
A városkában lelkészi teendőket láttak el – noha nem sok katolikus hívő lakott-lakik Fogarason. Köztük azonban volt egy nagyon szegény család, amelyiken épp segíteni szeretett volna. Télikabát, cipő kellett volna a gyermekeknek. Ehhez mintegy ötszáz lejre lett volna szükség, ami bizony szép pénz volt akkoriban. Ervin Atya szerint azonban, a kis ferences közösségnek éppen egy lyukas garasa se volt. Imádkozott hát, segítené meg a Fennvaló, mert más segítségben nem bízhatott.
Akkoriban – kiváltképp a környékbeli falvakból – görögkeleti, román emberek is szívesen mondattak misét a barátokkal. Isten igaz szolgáinak tekintették ezeket, akik nem kapzsiak, szegényen élnek és egytől egyig jó-lelkű emberek.
Amint Ervin Atya ült-üldögélt az irodában és azon tanakodott, miként segíthetne mégis a szegény családon – egyszerre csak belépett egy jól megtermett, középkorú falusi román asszony. Szép, tiszta népviseletben volt.
– Azért jöttem – állt a barátpap elé –, hogy mondjon nekem egy misét! – és kiterített az asztalra öt darab százas bankót. – Ez csak előleg. A többit majd hozom.
Ervin Atya meghőkölt.
– Várjon kérem… mi, ha pénzt fogadunk el a szentmise bemutatásáért, az huszonöt lejnél semmiképp se lehet több. Kérem, tegye el azt a sok pénzt. Különben miért mutatnók be a misét?
– Haljon meg a szomszédasszonyom! – vágta ki a menyecske.
– Kérem, vigye innen a pénzét. Ilyesmiért különben se mondunk misét – és Ervin Atya az ajtóra mutatott.
Az asszony igencsak meglepődött.
– Nem?! Pedig még hoztam volna ötszázat…
– Menjen, kérem.
A látogató azonban nem tágított.
– Akkor miért mondana misét?
– Például arra kérném az Urat, segítse meg magát és a szomszédasszonyát, béküljenek ki és éljenek ezentúl jó keresztényekként szeretetben.
– Úgy nem lehet, ahogy kértem?
– Nem.
Az asszony elgondolkodott.
– Tudja mit? Legyen, ahogy maga mondja. Misézzen azért, amiért gondolja – és sarkon fordult.
– De ezt a sok pénzt… vigye…
– Nem. Ez a maguké – szólt vissza az asszony mentéből, majd az ajtóban egy pillanatra megállt: – De egy hét múlva haljon meg! – és becsapta maga mögött az ajtót.
Ervin Atya – mit tehetett volna? Sietett a pénzzel a szegény családhoz. Másnap reggel felajánlotta szentmiséjét a két szomszédasszony békességéért, még külön is imádkozott értük, majd pedig elfelejtette különös látogatóját.
Egy hét múlva sugárzó arcú román falusi asszony lépett be az irodába. Mintha ismerős lett volna.
– Nem ismer meg parintye? – kérdezte.
– Ismerős-forma, de ne haragudjék…
Az asszony kiszámolt öt darab százast az asztalra.
– Ki van terítve! – vágta ki diadallal, még mielőtt Ervin Atya pénzestül kidobta volna.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000