A lopásról mint közösségi rítusról

Kínosan rövid kivonatként, talán méltatlan összefoglalóként annyit árulnék el előre: kivételes kutatói munka látott napvilágot Gagyi József marosvásárhelyi professzor klaviatúrájából, melyben az egyetemes társadalomtörténetben szintúgy jelen lévő tüneményről, a magánosítás legkülönbözőbb gesztusairól szőtt tapasztalati tudását osztja meg velünk, friss kötetében a lopás „társadalomnéprajzát” összegzi egy erdélyi térség, egy falusi életvilág morális hátországának feltárásával. Már ez is kiváltságossá tenné a Szerzőt, hisz sem a morál jogtörténetével foglalkozó filozófus-jogász, sem a gazdasági haszonszerzés logikáját elemezni kész közgazdász, sem a falukutató agrárszociológus tudáskör, sem a mentalitások földrajzát is megalkotni kész kulturális antropológusok nemigen foglalkoztak eddig ilyen árnyaltsággal a közösségi lopás kultúratörténetével vagy közelmúlt-históriájával. De ami talán még fontosabb: Gagyi kutatói szemléletmódját nem a távolságtartó „áttekintés”, a „lenyomozni” merész történészi aspektus, de még kevésbé a „sajtóképes” általánosításokba merítkező felfogásmódok „le”tekintő látóköre jellemzi – hanem a „belülnézeti” kép, a paraszti lét túlélési feltételeit magából a paraszti létből felmutatni képes szemlélet. S ez megbecsülnivalóan ritka, még akkor is, ha az antropológusok jobbára így teszik saját elvárásrendjük szabályai szerint. A „sajátot” a társadalom némiképp teljesebb jelentésterébe emelni, s megvédeni azt is, ami a közösből merítés „tűréshatárai” közötti a lopás társas-morális közegében megérthető jelenség – nos, ez az, amit az antropológusok másképp csinálnak, másként képviselnek, máshogy kutatnak és értenek meg, majd másképpen is dolgozzák föl, mint hasonszőrű kutatótársaik más tudás-ágazatok területén.

Csak egy futó impresszió ehhez… Néhány évvel ezelőtt meghívást kaptam egy konferenciára, mely a pécsi egyetemi közegben „a korrupció Magyarországon” tárgykörbe invitált. A felkészülési-előadásformálási pillanatban szembesültem vele, hogy ez a tizenhetedik alkalom, amikor e témakör jogi egyetemi közegben sorra kerül, s a korábbi konferenciák anyaga számos kötetben meg is jelent. A jelenlévők körében jogászprofesszorok, közigazgatási szakemberek, politológusok, filozófusok, orvosok, újságírók, szociológusok, kriminológusok és aktív politikusok is szerepeltek. Ám sem a nyomtatott, végtelen számú szövegben, sem e konkrét konferencián nem került szóba érdemben és hivatkozási lehetőségként, hogy a korrupció jelenségét nemcsak a korrumpált, hanem maga a korrumpáló is formálja, részese és társtettese a folyamat egészének… Ezt mint szempontot a csíkszeredai antropológus kutató, Biró A. Zoltán vetette fel és írta meg egy érdemi tanulmányban – de valahogy írása nem vált szélesebb körben figyelembe vetté! Ugyanebben a közegben, a szeredai Kulturális Antropológia Munkacsoportban (leánykori nevén csoport, ma már KAM Intézet), ahonnan Biró tapasztalati megfigyeléseiről rendszerszintű elemzéssé formált tanulmányban beszél, kezdte kutatói tudását kibontakoztatni Gagyi József is, ki most ezt az új kötetet megalkotta. Persze, sem a műhely, sem a tudásközi határok nem oly merevek, hogy kisajátíthatnák a kereső szempontokat – de bizony alakítják az érzékenység, a látásmód, a kutatói magatartás mibenlétét, a lehetséges nézőpontváltást, a „megértő üzemmód” lehetséges megformálásának mikéntjét. S Gagyi ezt nemcsak tartja, konstruálja, hanem meggyőző erővel képviseli, őrzi és gazdagítja is.

Nyilvánvalóan lehet drámai társadalom- és emberképet formálni az emberi butaságról, az önzés kultúrtörténetéről, a „kéz-kezet-mos” logikára épülő kapcsolatokról, a kiszolgáltatottság genealógiájáról vagy a vallásos hitvilág dacára is létező lopás sajátlagosságáról… Gagyi József az Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom (Csíkszereda, 2018, Pro-Print Könyvkiadó, 278 oldal) kötetben nem így tesz. Hanem elemez, történeti és agrárszociológiai, vallásantropológiai és historiográfiai környezetet vázol háttérként, amiben elhelyezi konkrét település konkrét „adatközlőinek”, Általa csinált interjúknak egészét és jelentésdinamikáját is. S ami még fontosabb: bevezet a megismerés, megértés és magyarázat „módszertanába”, abba a kies világba, ahol a szomszéd tudásvilágokból vett és idézhető szakirodalom csak megerősítő vagy ellenpontozható jelenség, hisz valóban „igaza” annak van, aki magában a helyzetben él és mérlegel…

Az elemzés teljes szövegét lásd a Periszkóp portálon