Az út a hegyen túlra

Mielőtt Olaszországba utaztam, forgalmas időszakok jártak rám, ami, mint olyan nem bántott, inkább aggodalmat keltettek bennem mindenféle – a korral járó – fájdalmak a lábamban, derekamban és egyéb nyavalyák. Mert bár azokban a pillanatokban, amikor menetközben a mindennapokban vágyakozva felidéztem magamban tervezett napjaimat a riviérán, a tengerparton képzeltem magam, amint fekszem a köves parton, a tengercsapkodás csendjében olvasgatok, vagy azt, hogy este a piazzettán vagy a barettóban behűtött pinot grigiót illogatok jegyzeteket készítve későbbi írásaimhoz, vagy csak kifelé bámulva a gondolataimból merengek, igazából mindig is tudtam, hogy ami itt leginkább vár rám, az véget nem érő barangolások. Hogy a ventimigliai csavargás majdnem húsz kilométeres napja után is frissen, tiszta inget öltve másztam fel késő este a bordigherai óvárosba megérinteni néhány boldogságpontot a korábbiakból, – és újabbakat is létrehozva – nyilvánvalóvá tette, hogy a lábam, s általában a szervezetem is teljesen átállt. Olyan állapot ez, amikor az emberben tudatosul mélyen valahol, hogy most és nem máskor van itt a lehetőség a boldogságpontok kiépítésére, és ezek a boldogságpontok adott pillanatban majd meghálálnak minden értük hozott áldozatot, akár hatványozottan is. Mert ezek a boldogságpontok határozzák meg további életünket, boldogságunkat, s ezáltal egészségünket is. Beleértve a fránya izületi fájdalmakat is, amit a tengervíznél, a napsütésnél és a boldogságnál jobban semmi kenőcs vagy varázsszer nem gyógyít hatékonyabban tapasztalataim szerint.

Az olasz riviéra legdélebbi csücskét, valamint a Riviera dei Fiori és a Sanremo-öböl elválasztópontját jelző Cape Sant’Ampelio sziklás tengerpartja mellett lépkedtem le a kőbe vágott lépcsőkön, amelyeken a sziklákon napozó strandolók is lejárnak a városvédő szent kis kápolnája alatti részre, hogy a zajos strandoktól távol élvezhessék a hullámverést és ezt a kis elszigetelt paradicsomot. Éjszaka a Città Alta felől hazafelé ereszkedve tekintettem ki SanRemo felé az öbölre, és a kikötő fényeitől, a hosszan a vízbe nyúló móló látványától, a rendben és ritmusra ringatózó jachtoktól kedvet kaptam egy kikötőbéli sétára is. És arra is, hogy a kikötőből feljövet, majd Bordighera ezen túlfelét is bejárjam újabb mesék, tengerparti teraszos házak és egyéb titkok felkutatása érdekében. Megnézni közelről is a Grand Hotelt, amiről csak teleobjektíves fotóim voltak, s amiről csak olvastam addig. És mint mindig, a leginkább az izgatott, ami az egész mögött van, az, amit nem ismertem még, az, ami a dombon vagy a kanyaron túl nem volt a városból látható. Szeretem, amikor sikerül magam ilyen felfokozott izgalommal útra tenni. Ilyenkor érzem, hogy csodálatos dolgok történnek majd meg velem, mert ilyenkor megfelő mértékben kíváncsi is vagyok arra, amit találhatok, s ugyanakkor a végtelenségig is nyitott bármilyen kalandra.

Ennek az ígértével lépegettem a móló felé a magasan fekvő utcáról másnap kora délelőtt. Sant’Ampeliot és Savoyai Margitnak, az olaszok kedvelt királynéjának, Regina Margheritának a Marabutto alatti kertben felállított fehér szobrát is magam mögött hagyva. A tengerre kitekintve egy a sziklákra, a víz fölé épített teraszvendéglőt pillantottam meg. Egy pár reggelizett néha fejüket összedugva, vidáman felemlegetve az elmúlt éjszaka élményeit, gondolom – míg egy másik asztalnál egy magamféle ember kávézott a tájba feledkezve. Az emberek többsége nem érti meg ezeket. Azokat, akik magukban utazgatnak, akik magukban kávéznak egy irígylésreméltóan pazar kilátás mellett, akiket nem vesz körül zajos társaság, akik nem bújnak össze senkivel a reggeli fölött, sem a vacsoránál késő este fenn a piazzettán, amikor már alábbhagyott kicsit a nappal melege. És azt is hiszik, hogy ezek az emberek magányosak vagy talán épp boldogtalanok is. Ez éppen olyan melléfogás, mint bármi, amit nem vagyunk képesek teljesen megérteni, ezért a magunk szemszögéből ítélünk meg, kifejezetten csak saját felfogásunk felületes tükrében. Miközben annyi magányt, annyi tragédiát látok egy-egy zajos társaságban, sőt, egy-egy párkapcsolatban is, amit kényelemből sokan képesek életük végéig keresztként cipelni, másrészről ott vannak ezek a boldog egyedülállók. Persze, hamis lenne, ha nem tenném hozzá, mindkét oldalnak megvan a másik véglete is, a boldog párok, összeforrott társaságok és a magányos magányosok is. A magamféle magányos utazóknak ott van társnak mindenki és minden, akit és amit útjába talál. Nincsenek kötöttségei is – bármikor letérhet egy útról, visszafordulhat, vagy felkutathat egy olyat, amelynek a kockázatát más nem vállalná. És ha éppen az a más az ő társa, akkor ez már összetettebbé teszi a döntést, lecsonkít valamit, amiről még azt sem tudtuk, mi lett volna, ha nem vágják rövidre egy kompromisszummal.

Amikor egyik életemből a másikba csöppentem, amikor otthoni életemmel magam mögött hagytam az otthon és társaságom kényelmét, hirtelen csend vett körül. Egy új világban voltam, idegenek közt, idegen helyeken, idegen nyelv környezetében, mondhatni teljesen egyedül. Hirtelen nem voltak ott a barátaim, nem voltak ott szeretteim, nem volt ott senki, csak egy nagy űr, és egy hozzávetőlegesen tiszta lap. Én akkor kezdtem el beszélgetni. Akkor ízleltem meg annak a nagyszerű élményét, hogy újabb és újabb beszélgetésekbe elegyedek teljesen ismeretlen helyeken, teljesen ismeretlen emberekkel. Ha nem szabadulok ki szeretteim és barátaim védőburkából, akkor én sohasem ismerem meg a világot. Túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy ezt megtettem volna. Annyi volt a világ, kerek volt, tökéletességgel felér az ember lelkében, ha csak olyanok veszik körbe, akik ismerik, megértik és szeretik kikötések nélkül. Én nem vagyok, soha nem is voltam hangos egy társaságban. Hallgatni szeretek. Ha barátaim közt vagyok, azért, mert szeretem hallgatni őket. Ha olyanok közt, akiket nem szeretek – ezt igyekszem elkerülni, de néha kivitelezhetetlen megtenni – akkor meg azért, mert nem érdekel sem az, amit ők mondanak, és az sem, amit én mondanék, ha megszólalnék. Minél kevesebben vannak mellettem, annál könnyebben ered meg a beszélgetés fonala. És egész életem a bizonyíték rá, amennyiben bizonygatni kellene, hogy nem feltétlenül azért, mert zavarban lennék. Ma pedig már egyik legnagyobb kedvtelésemet lelem abban, ha idegen emberekkel megállhatok beszélgetni. Ott vannak például a pincérek. Mindenhol ott vannak. És egy pincér a legkevésbé sem időzik el párok vagy társaságok mellett egy-egy semleges anekdotán vagy szófordulaton túl, de egy pincérrel mindig nagyokat lehet beszélgetni, ha az ember egyedül ül be egy vendéglőbe. Nem utolsó sorban, helyi szinten az utca embere és a pincér, az eladó a kisboltban az, aki a leghitelesebb történetekkel vagy tanácsokkal láthat el adott helyről.

Nemrég Athénban jártamban ismertem meg Thanost. Amikor megismertem, nem tudtam, hogy pincér, csak azt, hogy folyton belemászkál az általam kitalált fotóba. Még dohogtam is fennhangon emiatt. Ő pedig hallotta, de nem értette, mert mosolyogva odajött, és miközben fényképekről, származásomról és a forróságról váltottunk gondolatokat, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, elmagyarázta, hol vannak a legjobb helyek Athén óvárosában fehér falú házak közt sikátorokat fotózni az Akropolisszal a háttérben. Ha Thanos nincs, nem találom meg azokat a titkos kis utcákat. Aznap biztos, nem. Aztán később, amikor a fotózásból visszatérve éppen azon a teraszon ültem le ebédelni és ejtőzni, miközben Thanos történetét hallgattam az Amerikába szerencsét próbálni kiutazott öccséről és egyéb érdekes sztorikat, az is megfordult a fejemben, hogy Thanos érthette is akár, amikor szidtam a fotóbombázás miatt, de tudta, hogyan szóljon hozzám ahhoz, hogy később ő is jól járjon, és én is jókedvű legyek. Soha olyan pontos helyi információt nem tartalmazhat egy útikönyv, mint amit egy helyitől elsőkézből ajándékba kaphat az ember, ha sikerül megszólaltatnia.

Néha egy metrón kialakult beszélgetés vagy éjszaka a repülőn egy pohár vízért kicsoszogó utassal elkezdett társalgás felfoghatatlan távolságokba vihet. Ha valakivel vagyok, ha társaságban vagyok, nem érzem sem szükségét, sem a varázsát ennek. Magamban kell lennem ahhoz, hogy ezek az instant, legtöbbször tiszavirág-életű kapcsolatok létrjöjjenek. És nem baj, ha tiszavirág-életűek, mert a lényeg abban van, ami utánuk marad. Sokáig azt hittem, ez az egykor volt riporter kíváncsisága bennem, de örömmel jöttem rá idővel, hogy a riporter már rég nem létezik, és ez csak a legegyszerűbb és legtisztább emberi kíváncsiság az új és az izgalmas ismeretlen irányában.

Magamban járni az utcákat, a városokat vagy a világot számomra nemhogy nem járt hiányérzettel soha, de leginkább így szeretem. Barátaim talán az egyetlen közeg, ahol erről teljesen nyíltan beszélgethetünk. Sokszor nevetve mondják, hogy az ilyen emberek, mint én, maguknak valók. Tudom, nem bántó szándékkal, még csak nem is szemrehányóan teszik ezt. Sőt, teljesen elfogadják, még ha nem teljesen értik is ezt a féle életvitelt. A legkiábrándítóbb az, amikor ilyen szempontból teljesen idegen emberek segítség szándékával kijelölt barátokat vagy épp párt akarnak erőszakkal a magamfajták mellé intézni. Persze, primitívségükben ők nem is sejthetik, hogy amikor az az ember ott ül egyedül annál az asztalnál a kék tenger reggeli csillogása fölött kávézva, lelkében minden barátja vele lehet épp, és élete valamennyi szeretője is. Nem hiszek a távolságban. Hogyan is tehetném? Egész életem dőlne kupacba kártyavárként, ha elkezdeném hinni a fizikai távolságot. És ebben az átkarolható végtelenben én a rajongásig szeretem a barátaimat és szeretteimet, mint ahogy ők is engem – feltételektől mentesen. És soha nem cserélném le őket másokra, mint ahogy egyiket sem mindenkori szeretőim közül.

Ezekbe a gondolatokba feledkezve időztem el a korlát mellett a teraszra lenézve. Irígyeltem őket. Ott van az ellentmondás ebben, nyilvánvalóan. Hisz akkor ülhetnék le a sok üres asztal akármelyikéhez, amikor akarom. Ugyanakkor minden percet sajnálnék, amit ezen az esőmentes reggelen másra fordítanék, mint a felfedezések, amelyekre korábban felaljzottam magam.

Forrás: Égből kapott mesék