Az aprozárban*
(1969)

Tengerre menet,
a JÓ tengerre menet,
a nem neurotizált,
nem túlbonyolított
Fekete-tengerre menet,
anyám benézett az aprozárba.
Nem emlékszem, mit vett,
sose voltam nagy zöldséges.
Emlékszem, hogy valami miatt
akkor éppen egy lakótelepi zöldségesboltba tértünk be,
pedig még nem laktunk lakótelepen
[blokknegyedben — ahogy Erdélyben mondják];
szóval bevásároltunk a zöldségesnél,
mert anyám szerint kell zöldség az útra
(eszembe sem jut macerás zöldséget venni,
ha valahová egyedül utazom);
szóval volt háztartás,
apám szavaival:
volt még ép ösztön.

*Aprozar [hangsúly a végén] román mozaikszó: „aprovizionare de zarzavaturi” <‘zöldségelosztó’>: az 1990 előtti magyar Zöldértnek megfelelő zöldség- és gyümölcsbolt

Fekete-fehér fénykép (nem exponált)
(1969 augusztusa)

Désen megálltunk.
Mozdonycsere.
Egy porcelángyári asszonnyal utaztunk.
Ismerem Albán Istvánt
a porcelángyárból
— mondtam tizennégy évesen.
Jaj, ha mindenki annyit dolgozna, mint Albán…
— mondta az asszony Désen,
mert éppen Désen vesztegelt a vonat.

A Fekete-tenger

A Fekete-tenger
valamennyire fekete — azt hiszem.
Végigpásztázom a hatalmas vizet;
közeledem a parthoz.
Az a sárgásbarna valami,
amin állok,
az Románia.

Budapest, 2019. VII. 23.