Fodor Sándor: A kehely

Ezerkilencszázhetvenkettő végén súlyos gyász ért.
Kányádi Sándor és Puskás Sándor barátaim 73 tavaszán magukkal vittek Székelykeresztúrra, a Petőfi-szobor – néhai Markos András remeklése – avatására, hogy egy kicsit „kikapcsolódjam”. Az ünnepségre egy vasárnap délelőtt került sor, mi már szombaton délután megérkeztünk az unitárius Rómába. Azon nyomban meglátogattuk (az azóta boldog emlékezetűvé vált) Juhász Anti bácsit, a katolikus plébánost is. Igen kedvesen fogadott. Egy idő után feltűnt neki nyomott hangulatom. Barátaim megmagyarázták. Az idős pap megilletődötten mondta: másnap, vasárnap, ha van kedvem, reggel csatlakozzam hozzá. A közeli S-be, egy filiájába autóbuszoznánk. A szentmisét – Őérte ajánlja fel, az ünnepségre visszaérünk.
Reggel fél nyolckor autóbuszra ültünk és hamarosan megérkeztünk az unitárius faluba, ahol minden második vasárnapon misézett néhány hívének a keresztúri plébános, akinek több hasonló filiája volt, nem juthatott el vasárnaponként mindenikbe (akkoriban még nem nagyon volt gépkocsija a papoknak).
A bensőséges hangulatú szentmisére egy magánház szobájában került sor. Összesen heten, ha voltunk. Mise után csak látom, hogy Anti bácsi elcsomagolja a kelyhet aktatáskájába. Egyszerű rézkehely volt.
– Csak ez az egy kelyhed van? – csodálkoztam. Elmosolyodott.
– Ó, dehogy.
– Akkor miért cipeled magaddal? Miért nem hagyod itt?!
– Hiszen itt tartottam, de egyik vasárnap a házinéni lelkendezve fogadott: „Jaj, tisztelendő úr, amióta a szent kehelyből gargalizálok, egyáltalán nem fáj a torkom!” No, ezért nem hagyhatom itt a kelyhet.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000