Minél bennebb haladtam a széles félkörívben az öbölbe nyúló magas móló falának tetején, annál változatosabb és tágasabb kilátás nyílt Bordigherára. A kedves hely, amit sokszáz fotón örökítettem meg első felindulásomban első látogatásom során, most újabb és újabb oldalról mutatta meg magát. És mindenik oldal elbűvölően szép volt. Az óváros tetején a hagymakupolás harangláb színes cserepekkel kirakott tornya, a város összetéveszthetetlen jelképe a mindenek feletti, a mindenható uralkodója Bordighera látképének. Alatta a dzsungelszerű egzotikus növény gyűjtemény, az egykor volt Moreno-kertek szélső határa a világ minden tájáról származó, évszázados korú növény-különlegességeivel, s a kettő közt az óváros színes házainak sora, zsalugáteres ablakaikkal, csíkos napellenzőivel. Odébb, mintha épp a mindenség közepén lenne, kiugróan és rikítóan fehér színben tündökölve, maga az elegancia, amit a mester is jókedvében alkotott. Garnier palotája a magas domboldalból a tengerre, a kikötőre és az egész tájra lenézve olyan, mint valami fess admirális. Ez az a palota, amiről tévesen azt hittem, Monet bordigherai képeiről ismerem. Mindaddig, míg Garnier másik – kissé elhanyagolt csodáját – a Via Rómán fel nem fedeztem, a Bischoffsheim-villát, mai nevén, Etelindát.

Bár látnivaló volt, hogy nincs, mindvégig azt reméltem, a móló végére érve a hosszas gyaloglás után majd ott lesz, ahogy szokott egy világítótorony. Szeretem a világítótornyokat, ezért is reméltem. Meg mert pont megfelelő hely lett volna egy torony számára a víz felőli kikötői bejárat kapujában egy meg-megvillanó torony. Helyette egy Mária-szobor volt gyermekével és a felirattal: „ Tengerünk csillaga, Mária, kihez bizakodással fordulunk a veszélyes tenger hullámai és szelei közepette”. Mária pontosan a Garnier-házzal áll szemközt. És ugyanolyan fehér színben tündökölt mindkettő a délelőtti napsütésben. A szobor mellett egy szűk lépcsőn a hullámtörőkig is lemerészkedtem, egyrészt magamat próbára téve, másrészt újabb perspektívák kiaknázása érdekében is. A kamerán keresztül karnyújtásnyira tűnt a Grand Hotel a Bordighera határát jelző hegy alsó szirtjén, éppen tisztességes távolságban a tenger fölött. A hoteltől újabb széles kanyar zárja közre az öblöt, ami San Remo nevét viseli. Közvetlenül a kanyarban a délelőtti felszálló párában fátyolosan, de tisztán kivehető egy másik település is, Ospedalletti, amely a tengerpartról fel egészen a mögötte húzódó hegy tetejéig, amfiteátrum szerű elrendezésben sorakoztatja fel színes házait. A csúcson pedig ott az óváros és a templom, melynek tornya messzire látszik. Kilátásba helyeztem, hogy ha majd egy nap elutazom San Remoba, akkor esetleg ezt a települést is bakancslistámra teszem. Kinéztem magamnak a Grand Hotelt, mint következő úticélt, és elindultam visszafelé a mólón, hogy széles kerülővel visszajussak oda, ahol korábban a terasz fölött és a sziklás lejáratnál elidőztem. A főút, amely Franciaországból jön az Azúrpart mentén Ventimiglia és Bordighera érintésével, és fut tovább San Remo majd Genova felé, legnagyobb örömömre nem volt túl forgalmas ezen a reggelen. Lila papírvirágok ligete színezte a kövekkel kirakott falakat a hegyoldalba vágott út fölött. Alatta, egy lentebbi teraszon a riviérai vasút sínpárja osztja ketté a partmenti villasort és a hegyoldali várost.

Megfejtettem a Ventimiglián és Bordigherán is végighúzódó, és a főúton San Remo felé is folytatódó trolivezetékek rejtélyét is. Persze, normálisabb embereknek fel sem tűnne egy használaton kívüli trolivezeték hosszú kilométereken át. De mivel engem mindig foglalkoztat a tömegközlekedés, hogy a megfejtésre váró titkokról ne is beszéljünk, úgy éreztem, érdemes ennek is utánajárnom. 1942-ben kezdték kiépíteni a riviérai trolibuszhálózatot. Első szakaszban San Remo és Ospedalletti között, majd a Taggia és San Remo közötti szárnyvonalat. Majdnem tíz évvel később készült el a felsővezeték Ospedalletti és Ventimiglia között, ez a vonal haladt át Bordigherán is. Az addig villamosok által bejárt útvonalon Ventimiglia és Bordighera közt, és innen San Remoig, immár 18 kilométer hosszan közlekedtek a trolik, környezetbarát és olcsó tömegközlekedést biztosítva. A városon belüli vezetékeket kihasználva, a későbbiekben egy helyi trolivonalat is működtetni kezdtek San Remoban. A Bordighera és Ospedalletti közötti meredek emelkedő okozta nehézségek és az időszakos útkarbantartások megnehezítették a trolijáratok közlekedését, és ma már autóbuszok közlekednek a hosszú vonalon. A felsővezetékekeket azonban meghagyták arra az eshetőségre, ha környezetbarát megfontolásból ismét lehetőség nyílna korszerű és nagy kapacitású trolik működtetésére a riviéra mentén, amelyek képesek gondok nélkül megmászni a hegyi út lejtős szakaszait.

A főút mentén a Grand Hotel felé, kifelé haladva Bordigherából egy újabb fürt házat találtam. Felfelé a hegyoldalon is húzódott egy villasor, ahová meredek lépcsők vezettek fel, és amelyeket nagy kertek, narancsligetek választottak el egymástól és borzos fejú pálmafák. Alant pedig, az országút és a vasúti kettős sínpár között, majd a vasút és a tenger között újabb oázisok húzódtak meg. Itt volt egy ház tengerre néző széles balkonnal, zöld zsalugáterekkel, franciaablakokkal, a falhoz támasztott biciklikkel. A villa körül pedig buja kert gyümölcsössel, gazdag sárgabarack- és fügetermés alatt hajlongva, narancsoktól sárgálló ligetek által árnyékolt udvarral, az udvaron asztal, székek, padok, hogy bármikor ki lehessen ülni ebédelni vagy egy grappát meginni, ha az esti órákban ennek jön el az ideje, netalán egy könyvvel letelepedni valamelyik fa alá, és frissen facsart barack- vagy narancslevet szürcsölni. Az udvarról kis, rozoga kertkapu nyílt egy árkádos átjáróra a vasútsínek alatt, amely egyenesen a tengerpartra vezetett a tengerparti homokos focipályán keresztül. Kicsit mulattam magamban, hogy olyan intenzitással keresem akaratlanul is az Aciman regényébe illő villát, mintha nekem kellene nyár végéig megírnom a „Szólíts a neveden” folytatását.

Letértem a főútról az első adandó alkalommal, és az egyik ilyen kis árkádos alagúton kiléptem a tengerpartra. Pontosan, mert nem könnyen elérhető ez a szakasza a tengerpartnak, minden jel arra utalt, hogy itt csak a helybéliek, a környéken lakók szoktak előfordulni. A parton emitt-amott napozott vagy olvasott egy-két ember, és noha egy teraszvendéglő is volt az egyik pálmafás ligetben, az volt az érzésem, mindenki, aki ott volt, ismerte egymást, a környékbeli házak lakói lehettek. Futólag mindenki megnézett, mint nyilvánvalóan eltéved idegent, de annál tovább nem foglalkoztak velem. Tudhatták, ha valami kérdésem lenne, akkor feltenném azt. És örültem, hogy békén hagytak, s annak is, hogy nem bámultak kitartóan, hanem napirendre tértek saját társalgásaikban. Az út magasabbra emelkedett, és hirtelen a város végére értem, ahol a magas hegy állta el az utat. Az országút egy alagúton át rövidített a túloldal felé, és ugyanúgy az alant sikló vasút is egy kettős alagútba tűnt el. A kettő között a szirtre kapaszkodva ott állt a szálloda, s bár a buja növényzet kissé eltakarta, nyílvánvalóan kifogástalan kilátást biztosított mindazoknak, akik oda foglaltak szállást bordigherai tartózkodásukra. Éppen átmehettem volna az országúti alagúton is a falhoz lapulva, ám ettől kifejezetten irtóztam. Nem valami fóbiám miatt, hanem mert úgy gondoltam, nagyon megviselné napsugarassá vált hangulatomat az a pár perc, amíg a gyéren megvilágított közúti barlangon átérek a túloldalra. A túloldal viszont nagyon érdekelt, már attól a perctől kezdve, hogy először Bordigherába érkeztem, és a tengerpartról is de az óvárosból is balra tekintve megláttam ezt a hegyet a távolból ürgelyukakra emlékeztető alagutakkal, a virágos lejtőkkel és a grandiózus panorámahotellel. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha a szálloda promenádján vágok keresztül.

A teraszról lépcsősor kanyargott le a völgybe a tengerig. Kaktuszokkal és pálmafákkal díszített sziklakert rendezett sétányai, fövenye és pázsitja terült el odalenn, a Grand Hotel illusztris vendégei esténként egy koktéllal fel-alá sétálva sustoroghatnak a mediterrán este tengeri szellőjében. Vagy éppen kicsónakázhatnak, hogy a panorámát maguknak ezáltal még szélesebbre tárják a tenger és a két oldalról ölelkező városok felé. A liget végén, a bordigherai oldalon a sziklákon napernyős strand pihen a déli napsütésben, fehér nyugágyai az ebédelni felment vendégeket a kék csíkos flottír-törülközőkkel visszavárja délutáni pihenőre és egy jeges koktélra a sziklabárban. A szálloda terasza aztán átkanyarodik a másik oldalra, és egy újabb öbölre nyit kilátást, amely fölé magasan tornyosul balról a hegy, s amelynek völgyében ismét előkerül a vasút, az országút pedig magasra kapaszkodva, a virágos hegyoldal szirtjén kanyarodik Ospedalletti felé. Nem tudtam, meddig tart a járda, meddig lehet gyalogosan tovább menni innen, csak egyet tudtam, hogy én itt most semmiképp nem fogok megállni és visszafordulni.

Az előttem kitárulkozó táj olyan felfoghatatlan szépséggel nyűgözött le, mint valami szirénének a meseszerű délibáb hullámzó tablóján. Annyi különbséggel, hogy az én Lorelei-om nem sodort a vesztembe – legalábbis reményeim szerint nem – és az én délibábom nagyon is valós volt. És elmondhatatlanul szemet gyönyörködtető. Nemhogy nem éreztem fáradtságot, de nyomatékosult bennem, hogy ha most visszafordulnék, biztos belehalnék a bánatba. A szívem majd kiugrott a befogadhatatlanul sok szépségtől, és semmi mást nam kívántam jobban, csak menni-menni, és mindent magamhoz ölelni, magamba olvasztani egy életre, hogy ha majd bárhol is leszek a világon, és híján leszek esetleg színeknek, illatoknak, tündöklésnek és boldogságnak is netán, csak megnyissam majdan lelkemnek ezt a titkos rekeszét, ahová mindezt most elraktározom, és mint a nyár tarka pillangóit és zajos cikádáit engedjem szabadon az egészet szétterülni bennem.

Forrás: Égből kapott mesék