Ha csak regény lenne…
Átélt ostromok tüze, rekkenő nyár és fagyos tél, lövészárok-kiszolgáltatottság és otthon-hiány közepette talán figyelem terébe sem lopódzik, kézbe sem kerül az a mutatós regény, mely a „boldog békeidők” aranyló hétköznapjait felváltó szarajevói eseményt, annak regényes hátterében magukat a katonasorsokat, élő közösségek élő egyedeinek korszakos csalódását örökíti meg a belgrádi író, Aleksandar Gatalica művében.
A Nagy Háború (Napkút Kiadó, Budapest, 2017., 527 oldal) nem napló, de minden lapja életvilág-hűséggel idézi a napok keserveit, remények és fohászok, áhítozások és lemondások sűrű világát. Nem is dokumentumregény, már amennyiben a mindenkori Nagybetűs Tények igézetében akár jobban is érezhetnénk talán magunkat…, s még csak nem is tényirodalom, melynek megvilágosító fókuszfényei valami nem ismertre, újszerűre, észrevétlen részletre hangolva szolgálják érzékeny kedvünket. „Csak regény”, mondhatni korszakos regény, a háborús zászlólengetéssel frontra induló közlegényekkel, az új világok másképpeni jövőképét sugalló tisztekkel, a földrésznyi mámorban úszó parancsnokokkal, a hadviselő felek suta és elszánt kíméletlenségével, nemzedéknyi kortárs érzületével, hogy „most utoljára, többé aztán sehol és soha háború!” – s azután a reménytelenséggel, hogy ez mégsem lehet majd valóban imígyen.
A regény a kegyetlen naptári éveket idézi: 1914 – A patológus éve; 1915 – A kereskedő éve; 1916 – A király éve; 1917 – A cár éve; 1918 – A kriminológus éve. Ahogyan a kezdet kezdődik, egy boncterem fémszürke sötétjében, ahol a koronás fők szállítása van épp soron, s ahogy a vég végződik, II. Vilmos depressziós magányba süppedésével egy német-holland határ menti szanatóriumban, három nappal lemondása után, hogy álmatlan álmaiban még meg-megjelenjék a veszteség végtelensége és a jövő átláthatatlansága. Néhány naptári lap csupán ott, ahol az uralkodó sem szabadulhat már soha a végtelen veszteség rémálmától, s a képzettől sem, hogy ez lehetett az utolsó háború… „Az új világ majd…, azt remélem…” – szól a záró fejezet a mindennapi emberek életérzés-kontrasztjával: „Mi azt gondoljuk, hogy ez a világ kifordult sarkaiból, és a Nagy Háború végeztével a realitások elveszítették szégyenletes egyensúlyukat. Az új világban a parapszichológia váltja fel a pszichológiát; az okkultizmus lép a fizika helyébe; a paranoia beárnyékolja a józan észt, a család pedig átengedi helyét a hordáknak és a szektáknak. De mibennünket ez egy cseppet sem aggaszt. Nekünk lesz munkánk szakadásig. Majd civakodik még némely müncheni teozófus más lipcseivel, önhittek leszünk, mint azok a néhai, békebeli német operaénekesek, de mind együttesen a földkerekség arculatának átgyúrásán és az eme háború után az emberek fejében még fellelhető ész maradékának felszámolásán munkálkodunk. Éljen! A pokol a mi bizonyosságunk, úgyhogy jövőnkre benne teljes egykedvűséggel tekintünk” (518. old.) – vallja a lipcsei Faustus-kocsmában irodát fenntartó lelkiismereti túlélő. S nem ok nélkül teszi: ha azt hihetnők, hogy a kiszolgáltatottságok és hányattatások során kopárrá pusztult emberi életfelfogás majd tanul a tudnivalókból, kegyetlenül tévedünk. Sikerült azóta sem, s utóbb másik világégés végét követően sem túl sokat fölhalmozni a belátás, a megértés, a békességesség kincseiből…

A kötet indítása a koronás fők titkos kórboncnoki szemléjével, arcuk gipszmintájával, a testekből távozó anime talán titkos rezdüléséből induló végjáték kezdetével, „Főherceg, hercegné – mikortól nem vesznek többet levegőt, csak tetem mindegyik…” … „Reggelig eseménytelenül telt az idő, kicsit el is szunnyadt közben” – egészen a 18. november 11.-i békefuvallatig, amikor már Belgrád minden lakosa örvendezve képzelődött arról, milyen lehet a béke képzete, „…vagy szivárvány, mely alatt a legszerencsésebbek átszaladhatnak” (497. old.)… Egyszóval mindaz, ami háttér lehet ahhoz, amibe „jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei” torkollhatnak.
Gatalica vallja, hogy „az aranykor veszte” foglalkoztatja: „Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember teljesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat. […] A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele” – írja műhelyvallomásában.
Könyvéért megannyi rangos elismerést kapott, tónusa csalhatatlanul a szerb irodalom legmagvasabb hagyományaiból fakad, világképe valóban a túlélő reménykedőé. Hősei, olykor világrangos költők, festők, politikusok, tábornokok, színészek vagy patológusok akár, a kelet-európai létmódok kiegyező képtelenségei és a háború robbanásai között evickélnek a jobb lét felé, ahol olykor csak a jobblét jut nekik, a méltatlanság rangja, a semmisség közérzete, a javíthatatlan optimizmussal még talán túlélhető, de semmivel sem kecsegtetőbb jövő…
Jó könyv, fontos forrásmű, igényesen-mívesen választékos fordítás (Bognár Antal és Virág Bognár Ágota munkája), életregény és korkép közötti világ, tovahurcolt örökség, emlékezeti hagyaték. Olvasni kell, nem írni róla…! Ha csak regény lenne, talán lapoznánk. De egy életvilág körképe, a Nagy események átélhető képzeleti krónikája is. Épp száz éve, hogy megesett, és épp sok százezrekkel esett így. Róluk is szól, a lét emlékével, az emlékezet diadalával.

Forrás: https://nagyhaboru.blog.hu