Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Vajda Jolán: II. világháborús napló

(Magánkiadás. A szöveget gondozta és a kötetet szerkesztette: Balogh László)

Azt tudtam, hogy jóval előttem született. De soha nem gondoltam volna, hogy utánam érettségizett. Márpedig a fotómellékletben ott az érettségi oklevél másolata: Kézdivásárhely, Brassó tartomány, 1963. Persze, a teljes szöveg, a helységnevek is románul, hiszen oda már nem értek el a Maros Magyar Autonóm Tartomány határvonalai. Brassó fölött, a Cenken, akkor még mindig látszott az Oraşul Stalin, azaz a Sztálinváros felirat, és amikor a vonat elcsattogott alatta, mindig elgondolkodtam a hegyoldal titkán: vajon a betűk kedvéért vágták ki a fákat, vagy más színűeket, más lombozatúakat ültettek, amelyek akár egyetlen év alatt is felnőttek, hiszen a természetet is átalakítani óhajtó szocializmus akkoriban nem ismert lehetetlent.
A második világháború után a szovjetek uralta kelet- és közép-európai országokban egyébként tizennégy várost neveztek el Sztálinról. Romániában állítólag Szebent szemelték ki, de megmentette a már akkor is híres szebeni szalámi: a Salam de Sibiu után a Salam de Stalin elnevezés bálványcsúfolásnak tűnt volna (istenkáromlást aligha írhatnék), így esett a választás Brassóra és tartományára, amelyek csak 1960-ban szabadultak meg a kéretlen névtől. Mindenesetre, a Brassóban született Vajda Jolán (1927-2016) a város több arcát láthatta, de Sepsiszentgyörgyöt és főként Kovásznát is gyakran emlegette, amikor 2000 után Csíkszeredában, Joli néniként, gyakran találkoztam vele. Mert elmaradhatlan résztvevője volt a kiállításmegnyitóknak, a könyvbemutatóknak, a színházi előadásoknak. Rendszerint korán érkezett és későn távozott, leült az első sorban, és egyáltalán nem kellett biztatni arra, hogy kérdezzen. Sőt, többszörös rendezvényvezetőként, olykor tompítanom kellett keresetlen kérdései élét, mert évtizedekre visszamenő éles emlékezete egynémely jelen levő politikusokkal kapcsolatban azt is felszínre hozta, ami már nem lett volna ildomos. Gyakran a kezembe nyomta a naplóit, vékonyabb vagy vastagabb, kézírásos füzeteket, bele is olvastam hol ebbe, hol abba, éreztem, hogy imitt-amott a hamu alatt megcsillan az a gyémánt, amely annál értékesebbé válik, amint a történelem a nagy eseményekről átvált a mikrotörténelemre, a személyes élettörténetekre. Mindarra, ami teljesen másképpen, alulnézetből és jóval emberibben mutatja meg mindazt, amit a közelebbi és távolabbi múltról csak ország- és világösszefüggésekben ismerünk. Balog László (1968) történészé, a Sapientia Egyetem könyvtárának igazgatójáé az érdem, hogy ezeket a gyémántokat kikotorta a hamu alól, és az 1944-1947 közötti feljegyzéseket kiadhatóvá tette, jegyzetanyagokkal ellátta. Munkájára csupán egyetlen árnyék vetült: Joli néni már nem élhette meg a megjelenést. Emléke azonban így, a könyvön keresztül, immár hiteles dokumentumként megmarad, és ott rejlik benne a kései érettségi magyarázata is.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei