G. Menta Éva– versek. AB ART Kiadó 2019

Ez a szerző második kötete, amit olvasok. És a harmadik a megjelentek sorában.
Az első a Daloló felhő volt, ezt nem ismerem. Az, hogy mikortól és kinek lesz költő valakiből – örök kérdés. Ha már több kötettel is rendelkezik, kitartását bizonyítja. De ez még nem elég. Lennie kell pár versnek, ami miatt meg is jegyzem, amit olvasok. Főleg sorokat, szó- és fogalom-összekapcsolásokat, szüneteket találok. Lélegzetvételeket.
Olykor hallani is a költő szusszanását.

Írhatnék lelkendezve is.
G. Menta Éva versei azzal tartanak fogva, amit nem ír le. A hiány érzékeltetése, felmutatása is része költészetének.
Pilinszkyre gondolok hirtelen, de túl merésznek érzem az összehasonlítást; mert azért mégsem… Szűkszavúságban bár rokonlelkek. Fegyelmezettségben Pilinszky elöl jár.

Kezdem azt gondolni, attól jó és jobb egy vers, amit a költő nem ír meg. Amit rád biz.
G. Menta Éva verseit érti más is, Mórotz Krisztina ír róla szép utószót. És Kellei György a Veszprémi Naplóban.

Előző kötete is – Álmaim mernek hinni – megérintett.
A költészet szubjektív, ettől költészet. Kitapogatja mindazt, amit ki kell, de nem lehet kimondani. Mintha azzal, hogy kimondod – meg is ölnéd.

„kővel szegett könnycsepp/amíg egy másik élet/tisztára mossa” – írja Fészek című versében.
És: „próbálgatom újra megváltani/zárójeleim körül/a muszájt” (Ha elfogy a lábnyom).
Vagy: „hány meg hány hamis/vezényszó/ megáll a papíron a tinta/alvók ébredése/egyszer egyszer/köztük/csípő nélkül is táncolt/igaz dallamot (Világi idill);
„jó volt szép hittel/másnapok sóhaján/térdepelve/levegőért kiáltani/ (Hon-sóvár);
„szemedre harmatot karcol/a tekintet” (Tűlevelek ravatalán;)
„a soha és mindig/nem toldható” … „néha magány/ a végtelen” (Keserű méz);
„félretett merengés/ a múlt s hozzá a többi/ hogy mi látszik át/meleg sorok kiárult/ fényei/ te csak kiáltsd (Lehetetlenül) – minden versében van pár olyan sor, ami megállít.

Amit sejtet, gondoltat – abban egyre konzekvensebb. Ha a vers az olvasóban teljesedik be vagy ki, akkor G.M.É. egyre mesteribben műveli.
Megfejteni azzal tudjuk, hogy hozzágondoljuk, amit bennünk felébreszt. Kifaragja belőlünk, ami fáj. Amit mélyre ástunk, hogy ne érezzük. Soraival előhívja ezeket, nem hagyva magunkra, hozzáadja saját hiányait.

Lehet két, három, több hiány összeölelkezéséből valami?
Azt hiszem, így születnek a dolgok – dolgokat írok, de ez pontatlan, durva kifejezés, nem fedi azt, amit létre szólít az olvasóban, viszont ez is jelzi – mekkora hiányokat képes betömni, felszínre hozni, amitől azok már nevet kapnak. Mint bizonytalanság, anyahiány, testvérhiány, idegenségérzet, árvaság.
Nehéz költészet? Inkább mi kötődünk túl szorosan a látható, tapasztalható, megismert világhoz. A költő az önelengedésben segít. Furcsa mód ez inkább megtalálást jelent.
Hogy ki mire érez affinitást a költészetben, rejtély. Bár fogódzót adhat hozzá az életrajz. A szülőföld-hiányos, a nem kívánt gyermek, az el nem fogadott…
Mindenki arra fogékony, amitől szenved. Ezért egy jóllakott huszonegyedik századi embernek bizonyára semmit sem jelentenek az ilyen versek. Írhatnék mai nemzedéket is, akik közül sokan nélkülöznek is, de akik valóban nincstelenek, olvasni nem szoktak.
Hogy mégis van-lesz olvasóközönsége ezeknek a verseknek, ezt számomra az árvalányhajmezők sugallják.
Virágcsokrot díszítő árvalányhajszálak jelennek meg előttem a Szegődős verseket olvasva. Látom mezőn hullámzó sokaságukat is. Szomorúak, mintha egyedül lennének. Finomak, leheletnyiek, hajlékonyak és árvák.
Hogy ez meddig fokozható, és fokozható-e egyáltalán – a költő is feszegeti saját határait. Átemel verseket előző kötetéből, (Apám – német fordításban is, Befalazott álmok, Megszállott – itt változtat keveset, Mi végre – németül, valószínű a szerző ültette át, mert nincs feltüntetve, Ne vedd el, Szegődős – ez új kötetének címadója lesz, Találka – németül is.)
Hogyan-merre tovább, ezt a kilépést csak ő tudja – no meg a múzsa.

Nászta Katalin