(elhangzott Lelén, 2019 júliusában)

Nehéz most megszólalni, ennyi év távolából.
Látjuk a megtett utat már mögöttünk, már ti is, hiszen „ötvenkedők” vagytok, jó ez a csoportmegjelölés itt a közösségi oldalon, van ebben kis huncutság, még az élet delén vagytok, drága volt diákjaim, és már mindannyian sok élettapasztalattal is gazdagon, gyönyörű gyermekeitek a megvalósult álmunk, hogy nyomot hagyunk mégis magunk után, örökösöket, akik majd tovább éltetik a Lángot, amely meggyúlt bennünk, amikor világra jöttünk, mindannyian nagy reményekkel, a szüleink örömére, és elsuhantak az évek, most visszatekintve, talán szinte el sem hisszük, hogy milyen sok év telt el, széjjel sodort az élet, Lele leképezi kicsiben a nagy politikai változásokat mégis.
Sokan már közületek külföldről utaznak haza erre a nagy találkozásra. Hálásan köszönöm én is a szervezőknek, hogy megálmodták és megszervezték, vállalva a közösségért a fáradozásokat. Hála és köszönet mindazoknak, akik a lelei új kultúrotthon építésében és az iskola felújítási munkálataiban részt vállaltak, én most neveket nem sorolok, ti tudjátok a legjobban, kiké az érdem és elismerés, nemcsak a helyi hivatalos szervekre gondolok, hanem mindnyájatokra, akik valamilyen formában mind hozzájárultatok, hogy szebb és otthonosabb lehessen a régi iskola. Mindnyájan tudjátok:

„Ha nem becsüljük meg a tanárokat, a bölcsődétől az egyetemig, akkor nem becsüljük meg a tudást, nem gondoskodunk a gyerekeinkről, lemondunk a jövőnkről.” (Szabó T Anna )

A régi iskola megújult, és az új művelődési otthonban élet van, a drága gyermekeitek, a kicsi „Lelei Nemesek Tánccsoport” táncát sokszor megtekintettem, és mindannyiszor öröm járta át lelkemet. Látjátok, van értelme mégis a munkának, a lelei híres zsibai is átmentve a mai ifjúságra.
Bocsássatok meg, hogy már személyesen nem lehetek veletek most, nehéz lenne nagyon a szívem, tudjátok, miért…
„Kérlek, énekeljétek el Gaudeamus igiturt, és örvendezzetek, örüljetek egymásnak, legyetek pár órára ismét gyerekek, mert én is hiszem:

„Mert az ember – ezt egyre inkább hiszem – csak annyit ér és csak annyira ember, amennyire meg tudja őrizni lelke egy zugában az örök gyermeket.” (Márai Sándor: A bűvész)

Őszintén köszönjétek meg a Sorsnak, hogy megóvott a sorscsapásoktól, és méltóan emlékezzetek meg a volt tanáraitokról, egy perc néma csenddel adózzatok az elhunyt nevelőitek és osztálytársaitok emlékének.
Bevallom, nehéz a szívem most, hiszen vannak sebek, amelyeket az idő sem tud begyógyítani teljesen, talán a szívem már nem is bírná el, egyszerre illene szívből örülni, és nem gondolni arra, hogy a gyermekem 25 éve hunyt el, ott nyugszik a szülőfalujában, már az édesapja is mellette…
Ezért az a föld az, amelyet otthonomnak érzek ma is, hiszen életem nagyobbik felét ott éltem le, próbálva a lehető legtöbbet adni mint magyartanár és osztályfőnök, minden összeköt ma is, boldog vagyok, hogy követhetem a közösségi oldalon, a Facebookon a további életetek, ismerem volt tanítványaim gyermekeit, fényképről legalább.
Kívánok boldog együttlétet, meghitt perceket, szép emlékezést, jó kedvet a mai napra!
Vegyétek komolyan a világot, és akkor a világ is komolyan vesz titeket!
Én minden tanítványom számon tartom, és Shakespeare-rel üzenem mindnyájatoknak:

Megcélozni a legszebb álmot,
Komolyan venni a világot,
Mindig hinni és remélni,
Így érdemes a földön élni.

Gondolatban veletek leszek!
(Erdőközi ) Para Olga
Sepsiszentgyörgy, 2019.július 25.