Költő fiának lenni nem könnyű feladat; minél nagyobb az apa, annál nehezebb a fiának – ha ugyan el nem menekül az irodalom területéről más vadászmezőre. De ha tehetsége vagy hivatástudata oda szólítja, meg kell mérkőznie az apa hírnevével. Irodalomtörténetünk sok példát mutatott effajta küzdelmekre, mérsékelt sikerrel.
Mégis, akik Karinthy Gábor lelki összeroppanását Frigyes népszerűségének súlyával indokolják, tévednek. Soha nem volt köztük semmiféle rivalizálás, ugyanígy testvéröccsével sem, Karinthy Ferenccel, noha mindhárman írók lettek. Egyéniségük és műfajuk különbözősége is kizárta, hogy vetélytársak legyenek: Frigyes filozófus, etikus és társadalombölcselő volt a publicisztikában, humorban és költészetben egyaránt, Ferenc regényeket, elbeszéléseket és színdarabokat ír, Gábor lírai verseket. Hogy ez mily hatalmas műfaji különbség, leegyszerűsítve így próbálom érzékeltetni: a publicisztika a társadalomról szól a társadalomnak, a regény és dráma a világról szól a világnak, a lírai vers a költő lelkéről szól önmagának.
Karinthy Gábor életében volt olyan időszak, amikor zavarta őt, hogy apja annyira népszerűvé vált a humoreszkjeivel, hogy ezért őt nem vették komolyan: azt hitték, minden Karinthynak humorizálni kell. És volt olyan korszaka, amikor mostohaanyjának féltékeny természete miatt otthon sokat szenvedett, sőt mondhatni, nem is volt otthona. Mégis, ezek a tényezők sem magyarázzák meg azt, amit megmagyarázni éppúgy nem lehet, mint a tehetséget: nem magyarázzák a betegségét.
Ez a betegség igazi, amilyen a magyar költők és festők közül például József Attila, Juhász Gyula, Csontváry Kosztka, Gulácsy Lajos betegsége volt, de ha elábrándozunk azoknak a nagy költőinknek lelki világáról, akik nem szenvedtek ilyen igazi betegségben, az az érzésünk: valami új elnevezést kellene kitalálni a költők lelki állapotára, erre a se beteg, se egészséges lelki világra, a nem kóros, de semmiképpen sem normális érzékenységre, amely évszázadossá tette a „lángész és őrület”, Lombroso szavával „genio e follia”, Lange-Eichbaum szavával „Genie und Irrsinn” vitát, megoldatlan és talán megoldhatatlan vitát. Nem csodálkoznék azon, ha egy későbbi kor pszichológiájában – a művészlélektanban és pszichopatológiában – megjelennék egy ilyesfajta új kifejezés: „psyche poetico-genialis” vagy „genius extranormalis” – és ez a műszó mindenki számára világossá tenné, hogy a költő lelke mindig – Csokonaitól Adyig, Berzsenyitől Babitsig – más mércével mérendő, mint az úgynevezett normális emberé.
Karinthy Gábor most megjelent verseskötete, a Bánat teszi időszerűvé ezt az elmélkedést. A kötet megjelenése már rég aktuális volt, de a költő – éppen betegsége miatt – hallani sem akart róla. Most sem ő szorgalmazta, közömbössége a világ dolgaival szemben azonban ma már oly fokú, hogy amikor öccse indítványára kértük a hozzájárulását, nem állt ellen.
Az a reménységünk, hogy régi verseinek felelevenítése, a kötettel kapcsolatos munkálkodás, a megjelenés öröme és a „siker-élmény” kissé kiemeli fásult közönyéből – hiú reménynek bizonyult. Eltűrte, hogy kiadják verseit, de még arra sem volt hajlandó, hogy újra átolvassa őket; udvariasan örömet mutatott a kedvünkért, és konvencionálisán megköszönte a gratulációkat, de csak jó modora gátolta abban, hogy ránk ne ripakodjék: „Mit háborgattok? Takarodjatok innen…”
A kötet egész életművét tartalmazza, pontosabban azt, amit nem dobált el, és amit sikerült felkutatni belőle. Kisdiák korában kezdett verselni, és tehetsége azonnal oly nyilvánvaló volt, hogy nemcsak az apai házban, hanem a gimnáziumban, sőt a szerkesztőségekben is úgy könyvelték el, mint a magyar líra nagy reménységét.
Egyik korai verse, az Étel és ital – ez lett hamarosan a Nyugat kiadásában megjelenő kötetének címe is – még tele van élettel, színekkel, zamatokkal, és mégis az utolsó soraiban már ott a riasztó egyedüllét, benső száműzetés:

Előttem asztal, étel és ital.
Pecsenye hortyog vérsötét
levében, hűen legyezi
rablánya: petrezselyem, fiatal.
Mögötte színes-mozdulatlanul
bizarr bástyák és várfalak:
hideg palackok, büszke sajtok,
cipók, gyümölcsök és halak.

Csillárok fénye hull köröskörül.
Az óriás pohárba tűz,
s a kitöltött bor tetején
vad táncot jár a vad sugár s örül….

… Felduzzadt szájjal görnyedezve rég
egyedül iszom és eszem.
Bont és tör és remeg az ujjam
és szomjazom és éhezem…

Csak Rimbaud – esetleg Dsida Jenő – juthat az olvasó eszébe, amikor a tizennégy-tizenöt éves gyerek-költőnél ilyen jelzőket, ilyen érzékletes asszociációkat talál („pecsenye horkol vérsötét levében”), összepárosítva a lélek lírai reszketésével, és olyan formai biztonsággal, hogy ma is ámulunk rajta – de 1930-ban ez a forma nemcsak biztonságos volt, hanem izgalmasan új is, amit ma talán az olvasó észre sem vesz, de akkor megremegve figyeltünk föl rá: ez igen! Emlékszem arra a délutánra, amelyen a Hangszóró szerkesztőségében (Szendrő Jóska albérleti szobájában, a Lenke úton) felolvasta Bánat című versét, az elsőt ezen a címen, s mi nyolcadikosok meg hetedikesek – Devecseri egy évvel fiatalabb volt nálunk – ámulva hallgattuk:

Az ég oly mély és enyhekék
s fáradt szemem lebágyad.
Ti úgy hívjátok : renyheség,
én úgy hívom, hogy : bánat.

Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
A lélek lila lángja.
Derengő, csendes, lenge, szűz.
A vágyak ispilángja.

Hogy mi a bánat? Egy hajó
a remény holt vizében.
A vert hab hangja elhaló,
mint sóhaj süket éjen…

Micsoda szavakat, színeket, képeket tudott találni! Megzendült körülötte a világ, ahová lépett, megcsendült a lelke, bármihez ütődött – és megborzongott, aki a tizennyolc éves költő sírversét olvasta:

Szúrták a percek és az órák,
ha ébredt és ha lefeküdt.
A hátán hordta koporsóját,
megbotlott és belefeküdt.

Sokáig nem találkoztunk aztán. Zaklatta és magányba sodorta az élet, albérleti szobák odvai közt tengődött, és semmi mást nem csinált, csak költő volt. Ontotta a verseket – sajnos elhagyta, elszórta őket, csak törmelék maradt, ami a Nyugatban és más lapokban itt-ott megjelent, másfél vékonyka kötetben is. Babits szerette, közölte a verseit, első perctől tudta, hogy igazi költő.
Nála élhetetlenebb költőt nem teremtett a föld. Egyszerűen semmi mást nem tudott, csak verset írni. Kényszeres félelmek, furcsa rigolyák gyötörték, nemlétező betegségeket fedezett föl magán; apja elejt egy-egy szót ezekről, például az Utazás a koponyám körül-ben: „Gabi, Siófokon, lemegy a Balatonra, valami karcolás van a kezén, benyit a fürdőorvoshoz, hogy jódozza meg…” Igen, ilyen volt, tétován hordozta magát a világban, de a karcolás nem a kezén volt, hanem a lelkén.
Hogyan élt? Azt hiszem, semmit sem vett észre a harmincas évek förgetegéből, bebújt önmagába, és készült arra, hogy majd valahogy kitör:

Úgy élek itt e kis szobában,
mint némelyik vad szikla-lyukban:
orrát se látni, meg se mukkan
hallgatagon ül egymagában,

dörgöli néha szőrét lágyan
s villamosan a szikla-falba;
készül az ugrás viadalra
s feni fogát a víg homályban.

Ám nem nagyon bízott a viadalban, érezte a neuraszténia bénítását (s ha csak neuraszténia lett volna!):

… száz rács mögött egy szép vadállat ordít,
csoportosan zokognak fura gnómok,
egy sas röpülne s porba fúrja csőrét
s ott mozdulatlan áll egy néma szónok.

Az Aranyketrecben találkoztunk újra, 1952-ben; azóta el sem váltunk egymástól, csak kényszerűségből egyszer, rövid időre. Nyilvánvaló volt, hogy önálló életvezetésre képtelen. De verset írni még tudott, szebbnél szebbet. Korábban még belopakodott verseibe a külvilág, tárgyak jelentek meg, amelyeket megérintett vagy amelyek megérintették, felizzott és kihunyt egy szerelem – mindebből már csak emlék maradt, vágyakozás és bánat. Gyász, Bánat, Ábránd, Sajgó bánatos merengés, Szomorú ének, Merengés régi korokról – ezek az Aranyketrec-korszak termései. Hihetnők, hogy a gyász egyhangú téma, a bánatot nem lehet eléggé variálni – de nem: minden verse új színt ad a mélázásnak. Kényszercselekedetek rabságában él, önmagára kirótt penitenciaként a semmittevése lázas robotnak tűnik, nappalai az éjszakába nyúlnak, a szakadatlan töprengéstől versírásra sem marad ideje: öt év termése mindössze tizenegy vers, tizenegy feljajdulás, mesteri önsiratás :

Nap mint nap dúskálok, én, fájdalomherceg,
Gyémánt jajgatásban, míg lobogó percek
Vonulnak fölém hídban.
így ér fájdalomban, hogy jajjaj és ajjaj,
Vérveres alkony és szeles, vak hajnal.
Kétségbeesésben.

Tulajdonképpeni utolsó verse az Aranyketrecben készült; a kettő, amit utána még írt, kései ráadás: próbálkozás, de már a folytatás reménye nélkül. Már ezek előtt, a Szomorú énekben leszámol azzal, hogy minden hiába, rabláncától nem szabadulhat, nincs remény.

Nem kell az élet. Fáj a fénye
S a napok bús pergése és
Nem kell a napsugár s az alkony,
Az öröm és a szenvedés.

Folyton elvágyom, útra egyre,
Sorsom kopár és régen ez…
Gyötrődöm, hol ülök, hol állok,
Elsenyvedek, a végem ez.

Letűnt a délután, a fáradt
És búcsúzik az esti fény …
Kietlen és sivár a lelkem
És meg akarok halni én.

Diagnózis és prognózis egyszerre ez a vers. Nem is írt többé évekig. Felköltözött velünk együtt Budára, itt jól érzi magát, korábbi gyötrő hallucinációi megszűntek. Nem csinál semmit.
Ismerősei, akik időnként találkoznak vele a kertben vagy a lakásban, nem értik ezt: ha szóba elegyednek, kedvesen és konvencionálisán elbeszélget velük, mindenre pontosan emlékszik, régi költőkről, versekről okosan beszél, klasszikus költeményeket hibátlanul idéz… miért nem csinál semmit? Ideje van, írhatna, olvashatna – nem teszi. Csak sétál magába merülten. Ha nem térhet ki a találkozás elől, illően viselkedik, de lehetőleg elkerül mindenkit, csak az öccsét látja szívesen. Pár éve még el-eltréfálkoztak egymással, gyermekkori emlékeket elevenítettek fel – Gábor memóriája precízen őriz minden apróságot –, ilyenkor derűs órákat töltöttünk együtt. Később mindinkább formálissá vált a barátsága velünk is, az öccsével is – minden emberi kapcsolattól eltávolodott. „Totális elidegenedés” állapotába került. Akik manap oly könnyedén használják magukra és másokra az elidegenedés szót, ritkán ismerik valódi mélységét; én is csak azóta ismerem, amióta a Fájdalomherceg megtanított rá.
Tán tíz éve – akkor még nem süppedt így önmagába – váratlanul nekidurálta magát, és írt egy kissé zavaros verset a tavaszról, sok szép sorral és költői gondolattal, helyenként követhetetlen asszociációkkal. Például így:

A régi lélek mondja ezt: Az órainga és akik
Dalolnak. Álmatag haját színezte szét a gondolat.
Ha felkerül a csentecsa, a messzeségen átbukik.

Szívesen olvasta fel, s várta a véleményünket. Szép, mondtuk, de mi az a „csentecsa” ? Egy szó, válaszolta, egy értelmetlen szó. Ide egy olyan szó kellett, aminek nincs értelme, csak hangulata.
Később kikunyeráltunk még belőle egy röpke verset, öt szép sort. Mint Nizsinszkij, a balett-táncos, aki A rózsa lelké-vel meghódította a világot, utána mintha megbénult volna, sohasem táncolt többé, de mondják, egyszer felpattant, és kivágott egy piruettet… – ilyen ez az öt sor.
Közel hatvanéves volt, amikor verseskötete, a Bánat megjelent. A közönség már várta, napok alatt szétkapkodta – szokás szerint utólag derült ki, hogy tízszeres példányszám is elkelt volna belőle. A kritika hallgatott róla, de a közönség ismerte már az Aranyketrecből; az irodalomtörténet nem vette még észre, bár az értő közönség tudta róla, hogy a bánat legnagyobb magyar poétája.
Aztán meghalt. Olyan egyszerűen, ahogy tizennyolc éves korában írta: „A hátán hordta koporsóját, megbotlott és beléfeküdt.” Ugyanaz történt vele, ami apjával 1938-ban: lehajolt, hogy felhúzza a cipőjét, agyában megpattant egy ér, eszméletlenül esett össze, és többé nem ébredt fel.
Most már tudomást vehet róla az irodalomtörténet is. Egy analógia segítségével könnyű meghatározni helyét a költészetben: amit Juhász Gyula jelentett Babits és Kosztolányi mellett, az Karinthy Gábor egy korosztállyal később József Attila és Radnóti Miklós mellett. A klasszikus magyar líra egyik utolsó csillogása, szívszorító érzésvilággal, drámai erejű szóképekkel, felejthetetlen sorokkal.

---

1974

Forrás: Benedek István: Az író lelke. Irodalmi tanulmányok. Magvető, 1978

1. Nászta Katalin:
   2019. július 29. 12:40

   Élmény volt olvasni.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ