Lübeckben járván meg akartam nézni Thomas Mann szülőházát. Utóbb kiderült: épp ott álltam a kapujában, a szemben levő szép templomot szemlélve. Megszólítottam egy középkorú férfit. Gyanakodva nézett rám.
– Thomas Mann? – kérdezte. – Az amerikánus?
Mondtam, hogy tudtommal itt született, Lübeckben. Kedvetlenül hümmögött: Igen, ő is tudja, de hogy hol? És otthagyott.
Idősebb embert kell kérdezni, mondta feleségem, a realista. Az idősebb úr csakugyan tüstént tudta, kiről van szó.
– A Buddenbrook-házban – mondta, és visszaküldött a templomtérre. – Tábla is van rajta.
Ötször elsétáltam a ház előtt, a táblát kerestem, Thomas Mann nevét fényes arany betűkkel, ismerős arcélét reliefen, plaketten – semmit sem találtam. Végre egy öregasszony odamutatott a Volksbank bejáratára: Ez az.
Szép patrícíusház lehetett valamikor. Most sem csúnya, a bank céljaira kissé modernizálva restaurálták, a Hanza-városok – és egyáltalán a német kisvárosok – jellegzetes stílusát azonban megőrizték. A bejárat fölött az a felirat, amelyből meg lehet tudni a ház történetét: hogy ekkor meg ekkor épült, aztán átépítették, aztán újra renoválták… és a múlt század második felében a Mann család lakta… és Thomas Mann Buddenbrooks című regényében maradandó emléket állított a lübecki kereskedőknek.
Ennyi.
Később, a Harz-hegység egy tüneményes városában, összebarátkoztam a könyvkereskedővel. Az amerikánus hallatán felszisszent.
– Ez azért sok. Persze, a lübeckiek nem tudják megbocsátani Thomas Mann-nak, hogy a város kereskedőiről ilyen őszinte képet festett. De hogy amerikaner…
Ezt én próbáltam megmagyarázni: azt sem tudják megbocsátani – nemcsak Lübeckben persze –, hogy kiment Amerikába akkor, amikor ők itthon lelkesedtek vagy szenvedtek; és éppen annak az országnak az állampolgára lett, amelynek megszálló katonái ma is itt élnek.
– Olvassák egyáltalán ?
Ahogy tekintetemet körüljárattam a polcokon, egy Thomas Mann-kötet sem tűnt a szemembe.
– Nem halt meg teljesen – mondta a boltos óvatosan –, mint például Werfel, Hesse vagy Feuchtwanger. Olcsó kiadásokban néha megveszik a Buddenbrooks-ot vagy a József és testvérei-t.
– Kit olvasnak? Mi a kelendő áru? – Ismerős neveket kerestem. – Böll? Grass?
– Van – mutatta. – De már nemigen veszik. Most épp ez a divatos áru – emelt le egy vaskos kötetet –, tavaly viszont ez volt… Ne fáradjon a nevük megjegyzésével: jövőre senki sem fog emlékezni rájuk. Szezonírók. Nehéz ma igazi irodalmat eladni.
Nem akarta elhinni, hogy nálunk Thomas Mann összes műveit állandóan kiadják, megveszik, olvassák.

1971

Benedek István: Az író lelke. Magvető, 1978