Benedek István: Találkozás a kis herceggel
(Saint-Exupéry emlékére)
Rádióból, televízióból ismételten felzúgott a repülő motorja, tenger félelmetes moraja, vihar dübörgése, két halálra szánt pilóta elfúló hangja meg a repülőtársaság igazgatójának szigorú szava. Amíg szigorú volt, és prózában beszélt, még hagyján, de szentimentális opera is készült az Éjszakai repülés-ből, szentimentális opera, amelyben Riviére igazgató – meleg szívét zsarnoki szigorral leplezve – meghatottságtól elfúló hangon dalolja, hogy senki sem érti őt, amikor legjobb pilótáinak halála árán is kikényszeríti az éjszakai repülést – és miért? Azért, hogy Chiléből, Patagóniából és Paraguayból még ma megérkezzék a posta Buenos Airesbe.
Nem tudtam borzongás nélkül végighallgatni ezt a melodrámát. Hogyan? Miféle posta lehet fontosabb az emberi életnél? Miféle nagy horderejű leveleket közvetítenek a futárgépek? Talán lángokban áll Chilében a salétrom, vulkán tört ki Patagóniában és forradalom Paraguayban, ezért a lázas sietség. De nem: üzleti levelek töltik meg a futárzsákot, szerelmes levelek, baráti üdvözletek. Ezért kell Fabien pilótának ott veszni a viharban a rádióssal együtt.
Antoine de Saint-Exupéry írta az Éjszakai repülés-t, ugyanaz, akinek csodálatos meséje, A kis herceg, repülőnél gyorsabban körülfutotta a világot, és meghódította minden mesekedvelő felnőtt szívét. De a kis herceg – így írja Saint-Exupéry – egy napon egy kereskedővel találkozott, aki szomjoltó pirulát árult.
– Miért árulod ezeket? – kérdezte a kis herceg.
– Sok időt takarítunk meg vele – mondta a kereskedő. – Szakértők megállapították, hogy hetenként ötvenhárom percet takarítunk meg.
– És mit csinálunk az ötvenhárom perccel ?
– Amit akarunk.
– Részemről – gondolta a kis herceg -, ha ötvenhárom fölösleges percem volna, szép lassan egy forráshoz mennék…
És egy váltóőrrel is találkozott, aki az eldübörgő vonatokat jobbra meg balra irányította.
– Mennyire sietnek az emberek – mondta a kis herceg. – Mit keresnek?
– Azt még a mozdonyvezető sem tudja – felelte a váltóőr.
1943-ban írta ezt Saint-Ex (nevét így rövidítették pilótatársai), 1944. július 31-én pedig – amikor Franciaország felszabadítása már küszöbön állt – Lightning-típusú amerikai gépével (700 km-es sebesség, 10000 m-es magasság, még a hírhedt Messerschmidtek sem érnek a nyomába) felderítő útra indult, és nem tért vissza többé. Negyvennégy éves volt. Ma hatvanhat éves volna, de elnyelte a tenger – pedig nem is a tengert kellett felderítenie.
Izgat ennek a bús képű égi lovagnak a sorsa, lelke. A franciák zseninek, hérosznak ünneplik; könyveit a világ minden nyelvére lefordították, még tuaregre is. Két kisregénye és egy önéletrajzi írása most magyarul is megjelent. Nagy író? Talán igen; mindenesetre egyedülálló jelenség. Az „egyedülálló” szónak kettős az értelme: Saint-Ex lényének, életfilozófiájának, irodalmi működésének egyaránt legfőbb jellemzője a magányosság. Nem „elidegenedés”, hanem végzetes egyedüllét, amivel sohasem tudott sem megbékülni, sem megbirkózni. Úgy vágyott barátra, mint hőse, a kis herceg, de csak bajtársai voltak. Mint pilóta berepülte a fél világot, mint újságíró meglakta Spanyolországot, Afrikát, Szovjetuniót, Amerikát, nyugtot sehol sem talált. Ahogy Diogenész a lámpásával, úgy kereste a magához való társat. Nagyszerű fickókat talált mindenütt, akik életüket kockáztatták egymásért vagy egy szent ügyért, de senkit sem tudott „megszelídíteni” magának, ahogyan kis hercege megszelídítette a sivatag rókáját. Asszony helyett is csak egy szál kívánatos piros rózsát talált négy tüskével, pedig mindenütt körülvették a nők, és „mord lelkét merengve szimatolták”. Voltaképp nem értette az embereket. Melankóliás gyermek maradt, kalandra éhes kis bölcs, ámultan csapta össze kezét a háborúk és üzérkedések láttán – pedig egyebet sem látott két világháborús rövid életében. Ezek elől menekült a szemlélődésbe, a sivatagba, a felhők fölé vagy – végezetül – a tenger mélyére.
Az Éjszakai repülés-t harmincegy éves korában írta a repülés hőskoráról, amikor olyan sebességgel közlekedtek a repülők, mint ma az autók, napirenden volt a kényszerleszállás, „rossz időben a nyitott repülőgépből ki kellett hajolni, túl a szélvédőn, hogy jobban lásson az ember, utána sokáig fülében zúgott a szél robaja”. Riviére, az igazgató, a regényben nem melodráma-figura, mint a dramatizált változatokban, hanem az „időelőttiség” megszállottja, miként a haladás minden híve: ma akarja azt, ami a holnapé. És a halálra szánt pilóták ennek a felemelő küzdelemnek játékos-tragikus vállalói, a jobbat keresik a rossz által. „Szeretem én ezeket az embereket – mondja Riviére –, de nem értük harcolok. Azért harcolok, ami általuk történik.” Nem a repülők, hanem a mesterség és hivatás apoteózisa ez a könyv. Életrajzi töredékében (Az ember földje) megvallja Saint-Exupéry: „A hivatás nagysága abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.” Ezt kereste mindig, ezt nevezte A kis herceg-ben „megszelídítésnek”, és ezt nem találta meg sehol, soha. „A világban, hol élethez oly közel az élet, hol virág már a szél ölén rálel a virágra, s egy hattyú minden hattyúnak ismerőse – egyedül az ember építi egyre magányát.” Mily szép, lírai, fájdalmas szavak. Így írt Saint-Exupéry, és így halt meg, líraian és hősies magányban.
1966
Forrás: Benedek István: Az író lelke. Irodalmi tanulmányok. Magvető, 1978