A találkozás Csipkerózsikával az üveghegyen túl

A Grand Hotel teraszáról a sétányt követve kapaszkodtam vissza a főútra. Az alagút túloldalán voltam, és alattam a teljesen belátható öböl terült el, legtávolabbi csücskében San Removal, a hajlatba fészkelve pedig – immár tudtam – Ospedalettivel. Az alagúton túl ugyanis helységnévtábla is tudtomra adta, elhagytam Bordigherát és átléptem Ospedalettibe. Balomon a meredek hegyoldalon virággal borított kőfalak díszelegtek, elvétve egy-egy villa nézett a kifogástalan panorámára. Miközben lépkedtem előre az úton, az járt az eszemben, hogyan járnak ki és be ezekhez a villákhoz. Igaz, hogy mindegyikhez vezetett egy-egy meredek lépcső, amelyen én jobb hangulatomban sem mernék felmenni, nemhogy le, de nyilvánvalóan más megoldásnak is kellett lennie bejutni ezekbe a pazar rezidenciákba, például odaföntről.
Kicsit mulattam is magamban azon, hogy ha valaki most a teraszon ülve ott fenn a magas szirten kiejti kávézás közben kezéből a könyvét, akkor annak egyúttal búcsút is inthet. De nem akartam ilyen sötét dolgokkal beárnyékolni a napsütötte sétámat, amely már akkor sok kilométerre rúgott, és egyértelművé vált, távolról sem tart a vége felé. Ilyenkor persze, a magamféle lábfájós embereknek az is megfordul a fejében, hogy amennyit eddig mentem, hazafelé majd ugyanannyit visszafelé is menni kell. De azt hiszem, addigra eldöntöttem azt is magamban, hogy visszafelé a trolibuszokból lett buszvonalak egyikét veszem majd igénybe, és ezzel kiiktattam csavargásom határait végérvényesen. Nem csak a felettem levő szirteken díszelegtek villák. Az elegáns körívben kanyarodó út, mint egy magas, óriási terasz bámulatos látvánnyal kápráztatott el jobbomon, a tenger felől is. A lejtős hegyoldal alsó része sűrűn vonultatta fel az irígylésre méltóbbnál irígylésre méltóbb palotákat, mediterrán villákat, virágoktól tarkállva, napellenzőkkel, kilátókkal, teraszokkal – egy átlagembernek elképzelhetetlen élet minden kiváltságával. Nagyon sokat jártam a hollywoodi dombok elszigetelt, a külvilágtól elzárt, kiváltságos negyedeiben és palotái közt, New York privát utcáin, a budai Rózsadombon és az oslói és stockholmi villanegyedekben. Ez a ligúriai káprázat mégis valami teljesen más, gazdag ugyan, impozáns és mégsem annyira irritálóan hivalkodó. És az előzőekhez viszonyítva, éppen nem arról szól, hogy a magas kerítések mögé rejtse az ott zajló életet, hanem pontosan arról, hogy az a napfényben legyen, nyitottan a kék végtelen felé és a buja zölddel meg a tarka virágligetekkel szimbiózist alkotva, egy olyan szövetséget, ami barátságossá, és nem kizáróvá teszi azt a látogató szemében.
Örültem, amikor ivóvízkutat és egy árnyékos oázist is találtam utam mentén, ami annál is nagyobb örömöt okozott nekem, hisz kiderült, nem csak hűsölésre lesz megfelelő a magasra hágott trópusi nap delelőjén, hanem egy, a szirtre kinyúló kilátó is egyben, lélegzetelállító kilátással ajándékozva meg azt az utazót, aki ilyen messzire eljut. Ehhez a kilátóhoz ugyanis leginkább gyalogosan lehet jönni, az országút ugyan ott halad el mellette, nincs sem leállósáv, sem parkoló az autóknak, a szűk utat kettőbe osztó folytonos vonal pedig lehetetlenné teszi a forgalom akadályoztatását az autósoknak, hogy a kilátóra kiülve elidőzzenek. Sokan így is megállnak, gyors lépésben fotókat kattintanak, és futnak is tovább, mielőtt a kocsisorral mögöttük meg nem gyűlik a bajuk. Amikor odaértem, senki sem volt még a környéken sem. Úgy éreztem ajándékba kaptam ezeket a perceket odafönn a riviéra fölött. Egyik oldalról Bordighera villáira nézhettem le, ott volt a ház, ami kellőképpen beleillett végre Aciman regényébe, a terasz, a tengerre nyíló promenáddal, napozóval. A ház előtti szobrok, ligúr korlátok, és a messzire kéklő medence, a teniszpálya, és a lejáró a tengerre a kis csónakkal és a sziklákkal, ahova alkonyodó nyári estéken, késő délutánokon apályban ki lehet ülni, és hosszasan bámulni a végtelent, vagy beszélgetni a világ s az élet fontos és kevésbé fontos dolgairól. . Ha nem tudnám, hogy Anchise már sok éve nincs az élők sorában, azt hinném, az a hajlott ember, aki a pályáról épp összeszedte a lehullott pálmaleveleket, és átment a medencét kitakarítani, éppen ő az.
Balra a völgyben, az öböl ölelésében lentről, a tengertől, fel a hegy ormáig a már Bordigherából is oly sokszor megcsodált ház-amfiteátrum, a domboldalba ágyazott színes villák, házak és paloták. A hegy tetején egy templom tornya. Eszembejut, hogy mikor tavaly, Bordigheráról a távolba tekintve utánaérdeklődtem, azt mondta valaki, az a templomtorony San Remo. Most, hogy beláttam jól a környéket, egyértelműsítettem magamban, az mindenképp csak tévedés lehet, hisz az a templom Ospedaletti fölött van – még ha sokkal magasabban is. Eldöntöttem, hát önkényesen, hogy én tudom jobban, és az nem San Remo. És ettől nem csak vidám, de az új felfedezéstől boldog is voltam. Annyira belefeledkeztem a tájba és elmélkedéseimbe, miközben locsoltam a fejemre és döntöttem magamba is a friss, jó ízű hegyi forrásvizet, fotóztam és jegyzeteltem, hogy azt sem vettem észre, hogy a semmiből egy idős házaspár tűnt fel mellettem a kilátón. Kézenfogva érkeztek, ők is Bordigherából sétáltak fel. Udvariasságokat váltottunk olaszul, és megkértek, ha már úgyis értem a módját a fotómasináknak, az övékével is lőnék párat úgy, hogy egyiken ők is lennének rajta, hadd tegyék el ezt emlékbe. Ki tudja, eljutunk-e még valaha ehhez fogható szép helyre, a mi korunkban ez soha nem tudható – tette hozzá a férfi szelíden mosolyogva egy olyan ember nyugalmával, aki szép életet élt, és tisztában van vele, hogy már kevesebb élmény maradt hátra ahhoz képes, mint amit már eddig szerencsésen megtapasztalt. És vállán keresztül magához ölelte az asszonyt. Ha hirtelen eszembe jutottak volna a megfelelő szavak, azt válaszoltam volna, hogy ez nem is annyira kor függő, mindannyiunkra éppen ugyanúgy érvényes igazság ez. De nem tudtam elmondani ezt így, és beláttam, nem is nagy baj, mert a legkevésbé sincs ilyenkor szükség eféle eszmefuttatásokra, csak fogni kell a gépet s kattintgatni. Ahogyan előbukkantak, ugyanúgy vesztek a semmibe búcsúzásunkat követően, csak sejtem, ők Bordighera felé fordultak vissza. Én Ospedaletti felé folytattam az utam.
Nem követtem már a megtett távolságot, teljesen belefeledkeztem a tájba, az ebből született gondolataimba, a valóság meséjébe. Amikor egy letérő jött velem szemben jobb felé, tudtam, ez csakis a tengerpartra vezethet, ezzel pedig tévedni nem lehet, gondolkodás nélkül letértem a főútról, és megindultam a völgy felé. Nem is váratott sokáig a csoda: a látvány, ami elém tárult a fák takarásából. Ospedaletti tengerparti promenádja húzódott előttem, balról szállodasorokkal, színes házakkal, jobbról a kéklő öböllel, középen pálmasorral hímzett sétáló-bulvárral.

Forrás: Égből kapott mesék