Hol és ki­vel is kel­le­ne kez­de­ni a Ke­resztúr iro­dal­mi életéről szóló be­mu­tatót?, te­szem fel ma­gam­nak némiképp za­var­tan a kérdést, hisz e város talán nem büszkélked­het olyan nagy ne­vek­kel, mint Nagy­ga­lamb­fal­va Kányádi Sándor­ral, vagy Far­kas­la­ka Tamási Áron­nal (hogy a példálózással csak a szűkebb régióban ma­rad­jak). Igaz ugyan, hogy Tom­pa László Bet­falván szüle­tett (s Bet­fal­va ma­napság már Székely­ke­resztúr ad­mi­niszt­ratív része, utcája), sőt, az ele­mi is­kolát is Ke­resztúron végez­te, költővé azon­ban Ud­var­he­lyen vált, munkássága inkább ah­hoz a város­hoz kötődik, an­nak a „márka­ne­ve”.

Orbán Balázsunk is csak félig van: egy ki­csit mi is ma­gunkénak tart­juk, mert is­ko­lai ügye­ink­nek (is) párt­fogója volt, (utca és is­ko­la is vi­se­li nevét váro­sunk­ban), ő azon­ban len­gyel­fal­vi születésű, Ud­var­he­lyen diákos­ko­dott, élete utolsó ne­gyedét pe­dig jobbára Bu­da­pes­ten töltötte.
Van Ke­resztúrnak azon­ban egy Orbán Jánosa, aki talán nem olyan híres, mint Orbán Balázs, a város azon­ban méltán le­het büszke rá, hisz olyan iro­dal­mi meg­valósítást tud­hat magáénak, mellyel felzárkóztat­ja a várost az említésre érde­me­sek közé. Megírta a Székely­ke­resztúr története című nagy munkát, mely címe sze­rint elsősor­ban helytörténeti írás, te­lepülésmo­nográfia, én azon­ban szépiro­dal­mi könyvként is te­kin­tek rá. Mert szerzője szépírói vénával ren­del­ke­zik: könyvét színes, plasz­ti­kus nyel­ve­zet, oly­kor me­ta­fo­ri­kus beszédmód, il­let­ve bi­zo­nyos részei­ben izzó szen­vedély jel­lem­zi. Mind­ezek pe­dig a szépírói stílus sajátjai. Természe­te­sen mind­azok az ada­tok és do­ku­men­tumértékű leírások is meg­találhatók ben­ne, ame­lyek egy helytörténeti kötettől elvárhatók, de nem szára­zon, ha­nem ol­vasmányos körítéssel. A kötet 1943-ban látott első ízben nap­világot a ko­lozsvári Mi­ner­va Kiadónál, és magán vi­se­li a máso­dik bécsi döntés utáni hurráop­ti­miz­mus halvány nyo­ma­it. Nem cso­da, ha az 1945-ös vissza­ren­deződés, majd álla­mosítás után e kötet eltűnt a for­ga­lomból, in­dex­re került, per­sze, azért jó néhány ke­resztúri család őriz­get­te tit­kos he­lyen. En­nek el­lenére egészen 2015-ig olyan kul­tuszkönyv­nek számított, amely­hez le­he­tet­len volt hozzájut­ni, amelyről jóval többen hal­lot­tak, mint ahányan ol­vasták. Ezt az áldat­lan álla­pot 2015-ben szűnt meg, ami­kor testvérte­lepülésünk, Kunt­szent­miklós Város Önkormány­za­ta a ke­resztúri Molnár István Múze­um­mal együttműködve újra ki­ad­ta. Re­print, ha­sonmás kiadásról van szó, a régi borítót és a szöveg­be ágya­zott fényképe­ket is fel­használva.
Orbán János 32 éven át volt ka­to­li­kus plébános Székely­ke­resztúron, 1907-től 1939-ig, a „ki­csi ma­gyar világ” idején nyugdíjasként, kedv­telésből írta meg könyvét, mely­nek ge­rincét a két világháború közti időszak adja. Vagy­is a kötet­ben a szerző saját élmény­világa, ta­pasz­ta­la­tai, így véleménye is meg­je­le­nik. Jó kedélyű em­ber­nek mu­tat­ja a könyv a szerzőjét, aki sze­re­ti a tréfát, ugyan­ak­kor sze­re­ti nevén ne­vez­ni a dol­go­kat, amo­lyan oda­mondósan. Az 1918-as román megszállásról például így re­ferál: „A leg­na­gyobb óva­tossággal jöttek, és ami­kor ki­ta­po­gatták, hogy itt nincs harc­rakész ma­gyar, a községháza előtti téren zsi­va­jos táncot ren­dez­tek. A ka­tonákról ca­fa­tok­ban lógott le a rongy, néme­lyi­ke fe­lemás női félcipőt vi­selt és ron­gyos pap­lant lóga­tott a hátán. Különben Erdély­szer­te legtöbb helyén így volt, gúnyjára a ma­gyar­nak.”
A fen­ti részben ki­ta­pint­ható némi re­vansvételi igye­ke­zet, a további­ak­ban a stílus azon­ban nem válik szélsőségessé, megőrzi szi­gorú hig­gadtságát. Az oly­kor el­ko­mo­ruló része­ket jól oldják olyan betétek, mint például a szerző által gyűjtött ke­resztúri adomák, anek­doták, de az ipa­ri/​gaz­dasági tevéke­nységek be­mu­tatása mel­lett e könyv­ben találunk legrészle­te­sebb leírást a ke­resztúri Ka­szinó, a Nőegy­let és a Jótékonycélú Polgári Társaskör működéséről is. Olyan könyv ez tehát, amely­nek min­den lokálpat­rióta köny­ves­polcán ott kell len­nie, amely­re büszkék le­het­nek a ke­resztúriak. E könyv­ben ol­vas­ható Petőfi ke­resztúri tartózkodásának és utolsó va­csorájának leg­poéti­ku­sab­ban megírt története is. Ap­ropó, Petőfi: ki­csit magáénak tart­ja Ke­resztúr, lévén, hogy 1849. július 30-án ide állomáso­zott be a láng­lelkű költő is, Bem ha­da­i­val együtt, hogy másnap megütközzön Fehéregyházánál az orosszal, s örökre nyo­ma vesszen. Orbán János így tesz pon­tot a Petőfi hollétét, il­let­ve hol nem létét fir­tató vitára: „(…) békében hagyják Petőfit, hogy pi­hen­jen a leg­szebb sírban: a ma­gyar lel­kek­ben”.
Írásom be­ve­zetőjében már szóba hoz­tam Kányádi Sándort, de ezúttal Petőfi és Ke­resztúr vo­nat­kozásában is említe­nem kell: egy ide­ig e város­ban diákos­ko­dott ő is, aztán már ki­for­rott költőként, az 1970-es évek­ben a hal­dokló Gyárfás-ker­ti Petőfi-körte­fa meg­ih­let­te: a vers ma is ol­vas­ható egy márványtáblán az azóta re­ha­bi­litált körte­fa tövénél: „Hal­dok­lik az öreg tanú/​Petőfi vén körtefája./​Azt beszélik: ő látta volt/​Ver­set írni utoljára”.
(Csak zárójel­ben, mert nem tar­toz­nak szo­ro­san mos­ta­ni össze­fog­lalóm tárgyához: Orbán János könyve mel­lett két másik ki­adványt is említenünk kell, me­lyek várostörténeti szem­pontból je­lentősek, bár ezek nem szépiro­dal­mi jel­legűek, szerzőik sem ke­resztúriak: a Váradi Péter Pál – Lőwey Lil­la szerzőpáros: Fehér-Nyikó és Ke­resztúr vidéke c. kötetét (Viza Kft., 1998), il­let­ve Vof­ko­ri György Székely­ke­resztúr képes története (Po­lis Kiadó, Ko­lozsvár, 2002). c. ki­adványát.
Van­nak még szépírók, akik­re Ke­resztúr büszke, kérdés, hogy a nagy­világ számon tart­ja-e, hogy ők ilyen vagy olyan érte­lem­ben ke­resztúriak (is). A ho­moródalmási születésű Szabó Gyu­la (1930-2004) például szintén itt diákos­ko­dott, íróként is gyak­ran viss­zajárt a város­ba. Emlékszem, mek­ko­ra döbbe­net­tel les­tem 1993-ban, ti­zen­egye­di­kes diákként, amint a gimnázium alapításának 200. évfor­dulójára szer­ve­zett ünnepségen leg­ke­ve­sebb százötven (!) da­ra­bot de­dikál a fris­sen meg­je­lent Os­to­rod volt-e Ro­dostó c. könyvéből. Az, hogy a város meg­becsüli Szabó Gyulát, később is ki­fe­jezésre ju­tott: 2000 májusában Székely­ke­resztúr díszpolgárává avatták, a laudációt mondó Nagy Emma tanárnő így fo­gal­maz­ta meg a ra­gasz­kodást: „Szabó Gyu­la már hosszú idők óta Ke­resztúr egyik büszkesége… Ő az örök ha­zajáró…”
Ami­kor az in­nen raj­toló, de kar­ri­ert máshol meg­valósító em­be­rek kerülnek szóba, min­dig fel­merül a kérdés ben­nem: va­jon, ha itt ma­rad­nak, mi lesz belőlük??
He­gedűs Imre János (sz. 1941, Székely­hi­degkút) iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus is elsősor­ban is­kolái révén kap­csolódik Ke­resztúrhoz, de tu­dom, hogy számon tart­ja a várost, pe­dig messzi­re so­dor­ta a sors: éve­kig Auszt­riában, je­len­leg Bu­da­pes­ten él. Nem mu­laszt­ja el, mos­tanság sem, hogy be ne mu­tas­sa rend­re meg­je­lenő köny­ve­it a ke­resztúri közönségnek is (ilyen szem­pontból leg­utóbbi könyve igen beszédes című: Székely­ország: sze­rel­mes föld­rajz), s az időszámítást nála a ha­zajöve­te­lek cik­li­kussága határoz­za meg.
Ha­zajáró em­ber­nek te­kint­hetjük Szávai Gézát is, bár ő is csak a középis­kolát végez­te itt (sz. 1950, Küsmöd): a ma­gyar-fran­cia sza­kos dip­lo­ma meg­szerzése után rövid ide­ig tanárko­dott a környéken, de aztán rövi­de­sen Bu­ka­rest­be került, 1988 óta pe­dig Bu­da­pes­ten él.
De, hogy ne csak az el­menőkről essék szó: van néhány fi­a­ta­labb kortárs szerző is Ke­resztúron, akik az ott­hon ma­radást (ha­zatérést) válasz­tották.
Az 1972-es születésű Szen­te B. Le­ven­te sor­sa szo­ro­san össze­fonódik a városéval, nem csupán azért, mert közművelődési életében is tevőle­ge­sen részt vállal(t) – dol­go­zott a he­lyi te­levízió ri­por­te­reként, a Kisváros c. lap szer­kesztőjeként, stb. –, ha­nem azért is, mert ő itt, a város­lakók sze­me láttára vált költővé, és adja ki rendíthe­tet­len ki­tartással ver­sesköny­ve­it (Az első éj, Örök szél dala, Toll­ka­lit­ka, Tükörszilánk), de gyűjtött népmesét, és írt műmesét is.
Balázs K. At­ti­la (sz. 1973) elvégez­te a vil­la­mosmérnökit, aztán a ma­gyar-an­gol sza­kot, s jó ide­ig Ang­liában kísértet­te a sze­rencsét, végül azon­ban úgy döntött, ha­zaköltözik, itt alapít családot és épít éle­tet. Ver­seskönyve (Vizuáliák, 2009), majd regénye (A zöld fo­tel lakója, 2013) már ha­zatérte után je­lent meg, ez azt példázza, hogy itt­honról is le­het érvényesülni.
Vári Csa­ba (sz. 1978) éve­kig Ko­lozsváron ke­res­te bol­do­gulását, egyet­len ver­seskönyve (Kávé, félke­serű, 2008) ebből az időszakból való, aztán ha­zatért, s je­len­leg úgy tűnik, pályája némiképp ki­sik­lott, költőként azon­ban van annyi­ra te­hetséges, hogy bízom ben­ne: fog ő még néhány lírai meg­le­petést okoz­ni.
De Pálffy Tamás Sza­bolcsról (sz.1979) is szót kell ej­tenünk, aki az in­ter­ne­tes iro­dal­mi térben vi­szony­lag rég je­len van, első e-book-ja Átléptem a Ru­bi­cont címmel je­lent meg, de 2018-ban is je­lent­ke­zett egy érde­kes ki­advánnyal: a Prófétákkal ra­dar­ba fut­ni c. anek­dot­agyűjteménnyel (Ga­ra­bont­zia Kiadó, Ma­rosvásárhely, 2018).
Zárásként, a ha­zatérők sorában önma­ga­mat is meg­említem. Az a Zsidó Fe­renc, aki íróként va­gyok, 1976-ban szüle­tett, ma­gyar-német sza­kos tanár, közben pe­dig íro­gat­ja prózaköte­te­it (Szal­matánc, 2002, Csi­ga­ter­pesz, 2005, Autóstop­pal Európában, 2007, Las­ka La­jos, 2012, Hu­szonnégy, 2017-2018). Igen, ha­zaköltözve, Ke­resztúron. S most rövi­den vissza kell utal­nom Orbán János­ra: 1943-ban meg­je­lent kötetében azt írja, Ke­resztúr la­kossága 4637 fő. Je­len­leg 9-10 ezer közé te­hető. Vagy­is meg­duplázódott. Ez nem (elsősor­ban) a természe­tes népsza­po­ru­lat­nak köszönhető, ha­nem an­nak, hogy az 1970-es évek elejétől kezdték felhúzni a tömbháza­kat Ke­resztúron is, s a környék fal­va­iból az em­be­re­ket be­te­lepíteni. S hogy en­nek a hir­te­len gyökérte­lenné váló ge­nerációnak újra ki kel­lett találnia önmagát. Ezt a je­lenséget próbálom meg­fog­ni Hu­szonnégy című blokk­regényem­ben, azt járva körül, mi­lyen az élet egy székelyföldi átla­gos tömbházban. Fiktív történet, de Ke­resztúrra (is) érvényes.
(És ismét csak zárójel­ben: van­nak még újon­nan feltűnő szerzők, például Tódor Csa­ba unitárius lelkész, ki­nek nemrég ol­vas­tam ígére­tes no­velláját a Székelyföld folyóirat­ban, vagy a Ke­resztúrról Bu­da­pest­re költözött Fa­luvégi Anna, aki ver­set is, prózát is ír, vagy egészen fi­a­tal te­hetségek, mint a költészet­tel el­jegy­zett Mihálydeák An­namária. És… Lám, máris beállt a bőség za­va­ra: az is le­het, va­la­ki ki­ma­radt a fel­so­rolásból, mert például a Bar­docz Le­ven­te által kez­deménye­zett, és kb. 2012-2016 között működő Fel­ol­vasó körön is buk­kan­hat­tak fel ígére­tes ne­vek, kik­nek „beérkezése” ezután várható. Min­den­eset­re: bízha­tunk az iro­dal­mi utánpótlásban Ke­resztúron.)
A sor­nak itt nincs vége; tud­juk, vagy leg­alábbis véljük, hogy Ke­resztúrról fo­lya­ma­to­san áram­lik fel a humánerőforrás a közpon­tok­ba – Ko­lozsvárra vagy éppen Bu­da­pest­re –, mely­nek bi­zo­nyos hánya­da ki­munkáltan visszatér. Mi, székelyföldi­ek, sze­retjük azt hin­ni, hogy nélkülünk ezek a közpon­tok nem is lennének azok, amik. Sze­retjük azt hin­ni, hogy azért mi is meg­ma­ra­dunk: iro­da­lom­ban és másképp.

Forrás: eirodalom.ro

1. elekes ferenc:
   2019. augusztus 2. 08:37

   Ügyes!

2. B.Tomos Hajnal:
   2019. augusztus 3. 18:36

   Igen bíztató sorok „irodalomban és másképp”.