Szokatlan látogatóm volt az este. Huszonhét éves ifjú, Metz-ből, Franciaországból. Értelmes és művelt mérnök, szót sem tud magyarul. Még a nevét sem: az r betűt raccsolva gurgulázza, az n-et orrhangon elnyújtja, az i-t magasan felkapja, amikor bemutatkozik: Pierre Karenti. Karinthynak írja persze, ahogy a nagybátyja írta, Karinthy Frigyes, s ahogyan két unokabátyja írja, a költő meg az író, akik most együtt kavarják a feketét vele, s fürkészve kutatják egymás arcán a rokoni vonásokat.
Monsieur „Karenti” Franciaországban született, Párizsban járt iskolába, most Metzben mérnök. Apjától, Karinthy Frigyes rég kiszármazott testvérétől tudott annyit, hogy magyar származásúak, s hogy nagybátyja valami író volt Magyarországon. Mostanában, hogy egyre több magyar fordul meg odakint, lépten-nyomon összeakad velük, s csodálkozva tapasztalja, hogy amint nevét és származását megtudják, egyszerre ölelgetni kezdik, kezét rázzák, vállát lapogatják, lelkesen hadonásznak és bólogatnak – úgy érzi magát, mint egy ünnepelt futballista, csak éppen nem tudja, miért ünneplik.
Aztán csodálkozva látja, hogy nagybátyját minden magyar, akivel csak összeakad, szereti, lelkendezve emlegeti. S a távolba szakadt rokon hamarosan megtanul egy magyar szót: „kedvensz” — tudniillik sűrűn hallja, hogy „kedvenc íróm a nagybátyja, mit szól hozzá?”, de merthogy a „kedvenc” szót nem könnyű franciára fordítani, a lelkes magyarok nyögdösnek, ujjukkal pattintgatnak, magyarul mondják a kedvencet, aztán valahogy körülírják.
Monsieur Pierre Karinthy végre megelégelte a dolgot, kiváltotta a vízumot, beült kocsijába, másfél nap alatt Metzből hazajött körülnézni, s utánajárni: ki is volt az ő nagybátyja, akit mindenki ilyen lelkesen emleget?
– Ezt mind ő írta – mutatom a polcon sorakozó húsz kötetet. – Semmit sem olvasott tőle?
De igen, olvasta az Utazás a koponyám körül meg a Capillaria francia fordítását, mást még nem olvashatott. Nagyon tetszett neki mindkettő, különösen az Utazás, amelyből megtudta, hogy nagybátyjának agydaganata volt, megoperálták, s a daganat és operálás élményét oly csodálatosan tudta megírni belülről, mint soha senki. A Capilláriá-t kétszer is elolvasta: előbb azt hitte, tréfa az egész, ötletes Gulliver-utánzat, amely itt-ott nevetségessé teszi a társadalmi előítéleteket és konvencionális hazugságokat, aztán rájött, hogy sokkal többről van szó: az oihák és bullokok torz világa a férfi és nő társadalmi viszonyának és ösztönének „tudományos szatírája”, mély pszichológiai érzékkel és hallatlan életbölcsességgel megírva.
– Mindenki azt mondta – magyarázta Pierre –, hogy Karinthy a legnagyobb magyar humorista. De úgy látom, több ennél: pszichológus és filozófus is.
Pierre-nek persze igaza van, hiszen Karinthy akkor is pszichológus és filozófus, amikor humorizál, s nyilván ezért olyan nagyszerű humorista. Nehezen tudjuk megmagyarázni Pierre-nek, micsoda remek lélektani érzék tette halhatatlanná Karinthy legnagyobb sikerű könyvét, az Így írtok ti-t, amelyben valósággal beleéli magát azoknak a lelkivilágába, akiknek stílusát kifigurázza: ezek a rövid irodalmi karikatúrák sokszor többet árulnak el az íróról, mintha köteteket olvasnánk tőlük vagy róluk. S a Görbe tükör miközben nevettet, valóban görbe tükröt tart a magán kissé szégyenkezve kacagó társadalom elé. Igaza van Pierre-nek, amikor többet lát nagybátyjában egyszerű mulattatónál: a humorista Karinthy azért lett „kedvensz”, mert gondolkodni tanít, önismeretre és társadalomismeretre tanít.
– Nemcsak humorista – mutatom Pierre-nek A lélek arca címen összegyűjtött négykötetnyi „amorf novellát” – ahogyan egy méltatója találóan nevezi ezt a pontosan meg sem határozható „karinthys” műfajt. A Barrabás-nél mélyebb tömeglélektani vagy a Delejes halál-nál hátborzongatóbb egyéni-lélektani írása nincs a magyar irodalomnak. S az a különös, hogy minél marcangolóbban leplezi le Karinthy az emberben az állatot vagy emberellenest, annál emberibb, pontosan szólva: annál humanistább minden sora. És sehol nem annyira, mint a verseiben.
– Verseiben? – csodálkozik Pierre. – Hát költő is volt?
Pironkodva nyugtatom meg: Magyarországon sem mindenki tudja, hogy Karinthy költő volt, nagy költő. S még a költészetben is mily sajátos, mily egyéni! Az Üzenet a palackban kötet néhány költeménye igazán nem árulja el, hogy humorista alkotása: ezek a fájdalmasan mély jajdulások egy szenvedő, marcangolt, magányos lélek kiáltó szavai, amelyek szinte sírnak az emberség bukásán, az álnokság győzelmén.

Pajtás, hát persze mozog a Föld
De nem nekem ám s teneked se csak a kapzsi pimasznak
A tökfejűnek aki vigan száguld vele s el se hiszi
Bár állana meg és dőlne dugába és omlana össze…

Tudás és jóság dicsérete – ebben lehetne összefoglalni ezt a lírát, amely végül fájdalmas lemondásba, szomorú kudarcba torkollik:

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Mint hogy a férget megegyem.

– Szomorú ember lehetett ez a legnagyobb magyar humorista – állapítja meg Pierre. – Szomorú és kiábrándult. Sokat csalódhatott.
Így van, minek tagadnám. Volt is rá oka, hiszen 1938-ban halt meg, ötvenegy éves korában, egy világháború után, a másiknak küszöbén. Nevetett és sírt, nevettetett és megdöbbentett; s mi, akik már akkor értettük szavát, a mulattatón kívül az útmutatót tiszteltük benne – ezért lett kedvencünk.
Pierre Karinthy elbúcsúzott. Megajándékoztam a Tanár úr kérem egy példányával – ha a szöveget nem érti is, mulathat az illusztrációkon. S ki tudja, tán kedvet kap hozzá, megtanul magyarul. Illő is volna.
Később csakugyan megtanult. Nem pusztán illendőségből, sokkal familiárisabb okból: visszanősült a Karinthy-családba. Látogatása ugyanis azzal a váratlan eredménnyel járt, hogy nem csupán Karinthy Frigyes emlékével ismerkedett meg, hanem Karinthy Ferenc nevelt lányával is – feleségének első házasságából származó gyermekével, aki ugyancsak fölvette a Karinthy nevet –, az ismerkedésből szerelem lett, a szerelemből házasság, a házasságból két gyerek. Ma Versailles-ban él a Karinthy-család, amelynek minden tagja egyformán jól beszél magyarul és franciául, és egyformán tudja, ki volt Karinthy Frigyes.

1963-1973

Benedek István: Az író lelke. Magvető, 1978

1. Nászta Katalin:
   2019. augusztus 3. 16:11

   Köszönöm!