Jézus és Szent Péter vándorúnak az úton. Az egyik faluba kapnak egy szál kalbászt. De Szent Péter olyan éhes vót, hogy elmaradt Jézustól, és mindig akarta enni a kalbászt. De mikó harapott, Jézus mindig szólt, és nem tudta megenni, rögtön kivette a szájábu és eldobta. És így mentek, mentek, de mindig, mikó le akarta vóna nyelni a kalbászt, Jézus mindig beleszót, és nem tudta sose lenyelni, mindig el köllött vóna dobni.
Elmentek a másik faluba, és másnap jönnek visszafelé. Azt mondja neki, Péter a Jézusnak:
– Jézusom – azt mondja -, hát tennap, míg erre jöttünk, még nem vótak fák, nem vót erdő.
Mert ahol Péter eldobta a kalbászt, mindenhol erdő nyőtt.
– Ja, Péter – azt mondja -, itt, ahun most erdő van, itt dobtad el mindig a kalbászt, amint lopva haraptál a kalbászbú.
Ott nyőttek ki a fák, ott lettek az erdők.

(id. Bosnyák Sándor, Bezdán, Bács-Bodrog)

Forrás: Parasztbiblia. Osiris könyvtár. Folklór, 2001