A város messzibe nyúló története a XIV. században kezdődött. A békés ligúrok, akik itt laktak, és a városukat a maguk nyelvén Spiaretinek emlegették, lényegében halászattal tengették csendes életüket. A város nevének eredete a Máltai Lovagrendhez kötődik. A provence-i nemes, a Szent János rendbéli Grand Master, Fulcone di Villaret csapatával Palesztinából tartott hazafelé a történet szerint, amikor a Ligúr-öbölben hirtelenkelt viharban hajótörést szenvedtek. A partra úszva menekültek meg a tenger haragja elől, és a helyen szentjük dicsőítésére egy kis kápolnát, emellé pedig egy menedékházként is szolgáló kórházat emeltek, hogy a Szentföldre tartó zarándokoknak védelmet nyújtson e környéken áthaladva azt követően. Olaszul a kórház, ospedale, de a történészek inkább hajlanak arra, hogy a luogo ospitale, azaz vendégszerető hely kifejezés áll a város nevének eredete mögött. A kápolna helyén a XIX. században épült a templom, amely Szent János mellett Szent Erasmus, a tengerészek védőszentje dicsőítésére is áll a Ospedaletti-i óvárosban. A feljegyzések szerint VII Piusz pápa 1814 telén személyesen is járt a kegyhelyen, ahol egy éjszakát el is töltött.
Miközben sietve lépdeltem a promenád felé, hogy mihamarabb a teljes panoráma enyém lehessen, és hogy lábamat legalább megmárthassam a hűs tenger vizében, szememmel azt a templomtornyot fürkésztem, amit a hegyről és Bordigheráról a város felett tudtam, s amiről ma örömmel és önkényesen eldöntöttem, hogy nem San Remo tornya, hanem Ospedalettié. De nem találtam – ehelyett a magasban az E80-as viaduktjai tűntek fell emitt-amott a hegy gyomrából elő-előbukkanva, mint ürgelyukakból, és a város felett a város többi temploma, az impozáns, 1594-ben épült Madonna delle Porrine a magasból és a Keresztelő Szent János temploma az alsó városban, aminek alapkő letételére 1817-ben került sor. Ez a San Giovanni Battista azért is egyik legfontosabb temploma a városnak, mert a lakosság közreműködésével, mindenki hozzájárulásával épült. Ospedaletti lakosai ugyanis az ácsok és kőművesek mellé szegődve dolguk végeztével a hétköznapokon, de a hétvégék pihenőnapjain is hathatósan kivették részüket az építésből.
Érdekes volt megtudnom, hogy a város nem olasz lakossága manapság többnyire román. Albánok és oroszok is nagy számban élnek itt, elvétve egyéb nemzetiségek, természetesen, franciák is. A zajos történelme során ugyanis tartozott ez a város Ventimiglia grófságához, a Genovai Köztársasághoz majd nagyon sokáig a napóleoni Franciaországhoz is. Bonaparte bukása után a Bécsi Kongresszus Szardínia királyságához csatolta, ezt követően lett az olasz királyság része a XIX század végére. Mindaddig nem sokan tudtak a településről, s amint mondottam leginkább halászfalunak volt tekinthető a XIX. század közepéig. Emellett oliva- és citrusfélék és virágok termesztésével is foglalkoztak a helyiek. A nagy változást az oroszok cárnője hozta, aki első ízben érkezett ide üdülni, így a város a turizmus robbanásszerű fejlődését II Sándor cár feleségének, Marja Alekszandrovna cárnénak köszönhette. A riviéra gyöngyszemeként emlegetett kisvárosban ezt követően kezdtek szállodák és az előkelő látogatók igényeinek megfelelő paloták épülni. Itália első kaszinója is itt nyitotta meg kapuit a Sultana villában a város korzóján 1883-ban. Nem volt hosszú élete, mert királyi rendelettel már 1925-ben be is záratták.
Végre kiértem a tengerpartra, és az egyik hullámtörő sziklás stég mélyen az öbölbe nyúló csücskébe mentem ki. Ledobtam a hátizsákom, és megmártóztam a kellemesen hűsítő vízben. Hanyattfeküdtem a napon a fehér csíkos sötétszürke sziklákon, és körbenéztem, fejemet a hátizsákomnak támasztva. A parton fiatalok fürdőztek, a sétányon kerékpárosok és andalgó párok. A promenádon a villasor lehúzott bordó, kék, zöld és sárga redőnyeivel, a déli naptól védve szobáik árnyékait. Ismét olyan pillanathoz érkeztem, amikor szinte hangosan felszakadt belőlem: sehol máshol nem lennék szívesebben ebben a pillanatban. Boldog voltam a bőrömben éppen ott, ahol voltam. Szeretem az ilyen pillanatokat. Életem visszaigazolásai ezek, bár olyankor egyáltalán nem ilyen önigazolási szinteken gondolkodom.
És ebben a káprázatban valahol a távolban, a dombon túl, a völgyben végre feltűnt valami, ami olyannak tűnt, mint annak a templomnak tornya, amit kerestem, amit korábban, a magasból a város felettinek láttam. Ekkor már kezdtem elbizonytalanodni döntésebben, amellyel Ospdalettinek ajándékoztam gondolatban. Egy férfi jött ki a sziklákra tőlem nem messze, és napozni készült. Helyinek tűnt, tőle kérdeztem meg. Felállt, a tenyerét a szeme fölé helyezte napellenzőnek, és a szemét erőltetve követte ujjamat, amivel a torony felé mutattam a távolban.

– Ah, quella chiesa? È la Parocchia di San Sebastiano dalla Sanremo! (Óh az a templom? Az a sanremoi Szent Sebestyén! ) – válaszolta kurtán és határozottan.
Nem voltam igazából csalódott, sőt, inkább attól voltam most boldog, hogy ennek is sikerült végére járnom. Megköszöntem a férfinak a felvilágosítást, és bevallottam neki, hogy én ma korábban eldöntöttem, ennek a városnak tulajdonítom azt. A férfi előbb végighallgatott, hogy megértse, amit mondani próbálok, majd nevetett. Megnyugtatott, ne vegyem a lelkemre a tévedést, nem olyan fontos dolgok ezek. És valami olyasmiről szólt, amire később rákerestem, és utánaolvastam, hogy jobban megértsem: Col-di-Rodi, vagy Coldirodi. Ott áll ez a templom, és nevezni is szokták úgy. Coldirodi ma már csak egy kis település, amely az idők során beolvadt a nagy San Remo városába. Valamikor az olasz királyság idején azonban municípiumként sokszorosa volt a jelenlegi területének, és magába foglalta, többek között Ospedalettit is. Márpedig a templom 1319-ből datálódik, így nyugodtan mondhatjuk ma már azt, hogy tulajdonképpen – anélkül, hogy a hegy tetejéről cseppet is arrébb ment volna – tartozott az ide is meg oda is. Pont, mint azok az öregek, akik egy faluban élték le az egész életüket, és a bolond történelmi határhúzogatások közepette megannyi nemzet részévé váltak akaratlanul is az életük során. Úgy tűnik, ezeknek a hányattatásoknak nem csak mi, emberek és nemzetek vagyunk kitéve, hanem ezek a magatehetetlen épületek is. Amelyek aztán, íme, hét évszázad távlatából is képesek gondolatébresztő leckéket adni nekünk.
Délutánba hajlott a nap, amikor felcihelődtem továbbindulni. Meg sem fordult a fejemben már megállni San Remoig, a lábam azonban kérte, úgy intézzem, hogy neki ehhez sok köze ne legyen már, így a buszmegálló irányába indultam el. Nem tudtam, pontosan, hol találom majd, de az árulkodó trolivezetékek segítenek majd, gondoltam, és mindenképp a főútra gyanakodtam. A stégről a promenádra baktattam vissza, és kedvem volt egy sétára a villasor alatt. Ahol a házak sora véget ért, ott állt elhagyatottságában egy piszkos rózsaszín épület: a riviérai vasútvonal egyik szép emléke, a vasútállomás. Az egykori Ospedaletti Ligure állomás majdnem két évtizeddel ezelőtti bezárását követően, a várost megfosztották a vasúttól is. A modern kettős sínpár ugyanis Genova és Ventimiglia közt, majd tovább Monte Carlón és Nizzán át Cannes-ig és Marseilles-ig nem pontosan a régi vasút nyomvonalát követi. Bordigherából San Remo felé fennebb, a hegy gyomrán át vezető alagúton halad. A régi állomásépület is az enyészeté, a sínek helyét pedig frissen kiépített kerékpárút foglalja el és vezet át a néhány kilométerre fekvő San Remoba.
Miközben az egykori állomástérről a fehér ligúr korlátokkal szegélyezett, virágokkal befuttatott lépcsőkön a főút felé, a korzó irányba kapaszkodtam itt is- ott is megállva, széjjelnézve, mind egyre az járt a fejemben, hogy ez egy alvó tündérváros. Lehet, hogy az egyik szép csillaga volt egykor a riviérának, ma már sokkal inkább az üvegkoporsóban fekvő hercegnőre emlékeztet, akit ha nem csókol fel mostanában a szép herceg, befutják a csipkerózsák és a virágok szúrós védelme alatt örökre eltűnik majd szemünk elől. Mi sem nyomatékosíthatta ezt bennem jobban, minthogy a korzóra felérve egy gazokkal és citrusokkal meg pálmákkal benőtt dzsungelen túl, az egyik cifra kerítés túloldalán, a domboldalra kapaszkodva megpillantottam egy romokra pusztult, nyomaiban is elegáns, királyi módon fenséges palotát. Ez az egykor volt kaszinó, a Villa Sultana – vagy ami abból még megmaradt a sok évtizedes enyészet nyomán, Ospedaletti egykor volt pezsgő társadalmi életének egyik legjelentősebb központja. Ebben a pillanatban úgy tűnik, örökre eltemetve. Mintha fájna is a városnak, senki sem akar erről beszélni. Vagy úgy tesznek, nem értik, amit kérdek, vagy ha értik, csak megvonják a vállukat. És ha mutatom, oda sem néznek. Tudják, mi van ott, de nem fordulnak arra. Lesütik a szemüket és továbbmennek a korzón. A napsütésben.
Ekkora már az is eszembe jut, egész nap nem ettem semmit, kilométerekben és hegymászásban azonban alaposan kivettem a részem. A lábamnak tett ígéretnek híven a buszmegálló után néztem, és ott meg pontosan elém került egy helyi kisvendéglő. Hét percem volt a busz érkezéséig San Remo irányába, hosszabban nem szerettem volna étkezés ürügyén elidőzni, gyorsan eldöntöttem, hogy két cannoli majd éppen megteszi egyelőre, és majd San Remoban vagy estére Bordigherán alapos vacsorának is utánanézhetek. Ennek a gondolata is jól hangzott, és azt nem is sejthettem, hogy addigi életem legfinomabb cannoliját fogom éppen ott kézhez kapni. Olyan lágy vaníliás krémre gyermekkoromból emlékszem még, eltekintve anyám franciakrémeseitől, amikor a szomszéd udvarbéli barátaim, Hégetőék szaladtak át egy-egy tál képviselőfánkkal, amit mi krémesgombócnak hívtunk. Édesanyjuk, Ildikó néni, mindannyiunk mindenkori szolgálatos és tartalékos szülője pedig elégedetten nézte az udvarunkra átnyíló ablakból, hogyan tűnik el a tálnyi sütemény szempillantás töredéke alatt. Mindig csak arra kért, a tányért hagyjuk egészben, és ha nem utáljuk, gyorsan nyújtsuk is fel az ablak alatt, mielőtt lába kél vagy baja esnék.
Nem csak egyet, de sikerült két cannolit is lenyomnom kisebb megerőltetés nélkül, mire a V-vel jelzett busz Ventimigla és Bordighera felől be nem futott, és elindultam San Remoba. A testszag és forróság, ami a buszon megcsapott eszembe juttatja mindig, hogy valamiért Európában soha nem honosodott meg a légkondicionálás világa. Ha eszembe jut, hogyan izzadjuk szét egyenruháinkat első percben, mikor dolgozni kiérünk a párizsi reptérre vagy akár a madridi Barajasra, hogyan szenvedünk a nyári hőhullámokban Norvégiában a hotelben és a vonaton vagy villamoson is, nemkülönben Budapesten a buszokon vagy a metrón, egyértelmű, valamiért ez a dolog amerikai luxusként maradt fenn mindeddig. Bár Amerikában nem annyira luxus, mint inkább természetes. Itt a luxust egyedül abban mérik – és ebben senki ne keressen különösebb logikát, pont, mert Amerika – hogy ki tud nyáron hidegebbet és télen melegebbet produkálni adott helyiségben. Lényegtelen, hogy senkinek se jó a kinti forróságból 13 fokra bemenni nyáron, mint ahogy télen sem a zimankóból a 30 fokos irodákba vagy üzletekbe. A lényeg a státusszimbólum, azaz, hogy „megtehetjük”.
Nos, azon a jó öreg ingabuszon, ami ugye a régi villamosokat, meg a majdani trolikat hivatott pótolni semmi jele nem volt efféle imperiális hivalkodásnak, mert olyan borzasztó meleg volt, hogy pár perccel később kiszállva San Remo tengerpartján kifejezett felüdülés volt. Mintha újjászülettem volna.

Forrás: Égből kapott mesék