Két légy keringett az asztal körül.
Az asszony üveges szemmel követte őket.
Bal mellén néhány hete született gyermeke csüngött. Szopás közben nagyot cuppantott. Kicsúszott szájából a rózsaszínű bimbó. Csukott szemmel, türelmetlenül kapkodott a csecs után. Amikor rátalált, mohón ajkába vette. Megnyugodott. Hosszakat szopott.
A szekrény melletti karosszék árnyéka magába feledkezve nyúlt el a padlón. A kicsiny ablakon beszűrődő fény rövid ideig tartó ajándéka volt. A lenyugvó nap épp hogy átkukucskált az üvegen, megmutatta arcát s kúszott tovább. Az égen lila, sárga és narancsszínű fátylak lebbentek, s kígyózva kergetőztek az egymástól el-elszakadozó felhők között.
A konyhaasztallal átellenben, a megvetetlen ágyon egy férfi feküdt. Borostás, mélyen barázdált arca egyszer-egyszer fájdalmat sejtetve megrándult. Fekete haja kócba gabalyodva, értelmetlenül pihent a párnamélyedésben.
Az asszony tekintete néha odatévedt, ahol férje meg-meg vonagló kezét és lábát tudta. Délután óta vergődött a teste és a lelke. Nem látszott nyugodni. A szenvtelenség bogarai bujkáltak a fiatal nő szemében.
A szoba sarkában leterített gyékényen két apróság aludt. Hosszan, búskomoran nézte őket. Időtlenségbe burkolózó, halvány mosoly jelent meg vértelen ajkán.
Észre sem vette, mikor szűnt meg a cuppogás. Az elernyedt csecsemőt sárgás-lila foltok tarkállta karjába szorította. Felállt, s halkan nyögött. A pólyát megigazította, és sántikálva a gyékény felé indult.
Alig lépett, nagyot rándult a férfi teste, eszeveszett rángatózásba, remegésbe kezdett. „Egyszer csak vége lesz” – gondolta az asszony, és elfordította a fejét.
A szék magányosan, immár árnyékától megfosztva gubbasztott a szekrény mellett. Kintről tehénbőgés rezgette meg a levegőt.
A holdat körüludvarolták a csillagok. Levelibékák siratták az éji csendet. A házat a sötétség máza vonta be. Fájdalommal teli nyöszörgés keringett a szobában. A gyékényen alvók álmába keveredett.
Hajnalban az asszony gyereksírásra ébredt. Hirtelen nem tudta, hol van. Zavartan nézett körül. Pillantása az ágyra esett. Az ott fekvő testre, mely hirtelen nagyot rándult. „Istenem, milyen sokáig tart!” – futott át rajta a hideg borzongás. A falak egyre élesebben verték vissza a csecsemő sírását. Feljajdult, és karjába vette a hangoskodót.
Déltájt, a keserves tehénbőgésre átjött a szemközti szomszéd.
Rio dos Indiosból szállt ki egy rendőr. Amint meglátta a ház körül lebzselőket, összevonta szemöldökét, és keményen rájuk szólt: – Menjenek haza, jóemberek!
Később megérkeztek a hullaszállítók. Hordágyon vitték a kiszenvedett férfi testét, és a fekete autóba csúsztatták.
Délután a rendőr is távozott. Komor arccal, gondolataiba merülve ült kocsijába. Az őrsön egyenesen a főnökéhez sietett.
– Tanácsodra van szükségem. Piripuncolóéktól jövök. Itt van a jegyzőkönyvem – tette elé.

Olvasás közben a rendőrtiszt arca többször elváltozott. Amikor a végére ért, sóhajtva nézett fel.
– Patkánymérget kevert a rumjába?
– Igen, mert már nem bírta tovább a sok verést. Megmutatta a nyomait. Egész testét sárgáslila, kék foltok borították.
– De akkor is, patkányméreggel? – szörnyülködött.
– A gyilkosnak három kisgyermeke van. A legkisebb néhány hetes.
– Menj az ügyészhez. Vidd magaddal a jegyzőkönyvet. Ő mondja meg, mit tegyünk.
Az ügyész ősz szakállú, erősen kopaszodó, zömök ember volt. Régi ismerősként köszöntötte a rendőrt. A legnagyobb bőrfotelbe ültette. Becsengette a házi szolgát és két kávét rendelt.
– Mi járatban vagy? – nézett látogatójára, és rövidet kortyolt.
– A Piripuncolo gyilkosság ügyében jöttem.
– Ma reggel hallottam, mi történt. Rémes. Hol van a tettes?
– Otthon.
– Otthon? Nem tartóztattad le?
– Éppen ezért vagyok itt. Az asszonynak három kisgyermeke van. Az egyik nem oly rég született. Te mit tettél volna a helyemben? – kérdezte aggódva, mert az ügyész arcát hirtelen harag színezte.
Aztán mentőötlete támadt.
– Itt a jegyzőkönyvem – nyúlt a táskájába, és előhalászta a papírokat.
Az ügyész feszülten olvasott. Amikor a végére ért, eltöprengett. Néhányszor még belenézett, megforgatta kezében az oldalakat.
– Végül is helyesen döntöttél – mondta gondterhelten, megnyomva a helyesen szót. – Mi lenne azzal a három csöppséggel? Anya, apa nélkül nőnének fel?
A rendőr megkönnyebbülve tekintett rá.
– Menj, írd át a jegyzőkönyvet. Az álljon benne: „miután a részeg Piripuncolo ismételten elverte asszonyát, patkánymérget kevert saját rumjába, s megitta”. Hozd el az új dossziét. Én lezárom. Na, eredj, fiam, siess! – nézett a szemébe, és a szokottnál is erősebben megszorította a kezét.

* A szerző egy sor rövid novellát írt a brazíliai Lénárd Sándor doktor ihletése nyomán. A Kegyelem Böszörményi Zoltán írói blogján olvasható.