Ártalomtérkép egy afrikai impresszió mögött

Közel is távol van…, a mert messzi vidéken, talán mégsem hat oly kínzóan e kötet… Háromszáznegyven oldalnyi sűrű reménytelenség – sem letenni nem lehet, sem kilépni belőle, sem újragondolni-átérezni, sem tudomásul venni. Csak utálni lehet, őszinte és kiszolgáltatott gyűlölettel, hogy úgy látszik, ilyen a világ s nem tehetsz ellene, sem róla, sem érte. Négy sors, négy kis- és kamaszlány-sors, Afrikából indítva, egy antwerpeni piroslámpás negyed pillangóinak szálláshelyére időzítve, ahol vallomásaik elhangoznak, s keretet kapnak szárnyaló vágyaik, a jobb vagy tűrhetőbb, szebb vagy csillogóan pompás jövőreményeik. Férfiközpontú afrikai társadalmak asszony-konvenciói, szemben a felnövekvők ábrándjaival, majd európai férfikonvenciók, szemben a nőiséggel és önmaguk esélytelenségeivel – csak a helyszín más, csak a csillogó fények kontrasztja másabb, mint a Fekete Földrész falusi-városszéli eseményrendje, ám a sötétség földrésznyi tobzódása épp oly súlyos, mint e kontrasztok bőrszínbe, hagyományba, erőszakba és kíméletlenségbe öltözött világai másutt a világban. Chika Unigwe könyve akkor is dokumentum, ha nem „leleplező” vagy „oknyomozó újságírói” hajtóerő lakik benne, hanem az Asszony Tragédiája, a Nő Pokla, a fohászokból szőtt Leánykori ártatlanságok keserű gyász-zenéje.

A Fekete Pillangók sorsai nem a „piroslámpás házak” olvasóinak vagy látogatóinak kedvenc regénye, mégcsak nem is maguké a pillangóké – de a Flamand Irodalmi Ösztöndíjbizottság támogatásával született, az írónő hat eddigi regényét és más munkáit is elismeréshez juttató európai világ lenyomata (is). Éppúgy halálosan kegyetlen az otthoni világok végtelen lepusztultsága, emberi korcsosulások burjánzó tömege a szereplők sorsában, mint a jólneveltségére és pedigréjére sokat adó európai világok személyiség-gyarmatosító otthontalansága, lélek- és test-kizsákmányolásra épülő hűvösebb gyilkosságai. Afrikai lázadók gyilkos erőszakja vagy pedofil rokon megrontó kegyetlensége, perspektívátlan szegénység és ígéretes világok tárgyi vagy szimbolikus rózsaszínjeibe menekülés, öntörvényű és szabad emberi létformák hiánya, ábránd és kapaszkodás a lehetetlen lehetségességébe – ezek ülnek a négy sors és életút közös pillanatain, s végig a regény fő szálán, mely végigvezet a kislányos reményektől az értelmezhetetlen gyilkosságig. A kötet dramaturgiája az adottból, s a már-már indításként is létező hiányzérzetből fakad, amely összehozni, emberibb világ felé ablakot nyitni segíti a szereplőket a véghelyzetben, az irracionális állapotoknál is zúzósabb halál magyarázhatósága révén, miközben a személyes portrék a fekete lányok még sötétebb múltjaiból eredő utakon kalauzolnak végig. Az ébenfekete testek esendő ártatlansága körüli szuroksötét ártalmak pedig elkísérik őket tanyából és faluból a tízmilliós világvárosba, akár a másik vagy sokadik földrészre is, a kollektív és társas idegenség tágas tereibe. S mint a Nyitott Könyvműhely más kiadványaiból is (akár Pakisztán a helyszín, akár egy muszlim női lét, akár a rejtélyesen feketéllő középkor titkos fényei vagy a posztmodern öko-jóslatok sötétlő futurisztikai perspektívái), ebből a kötetből is a végtelenül kilátástalan jelen-lét olyan humánus árnyalatai sugároznak elő, hogy az olvasó szinte képtelen eldönteni, életkorszakot vagy léthelyzetet akarjon-e inkább cserélni, vagy sodródjon bele nyugodtan a menthetetlenül kegyetlen világok fölötti enigmatikus derűtlenségbe. A kiszolgáltatottság antropológiájának oly fényes lenyomatai honolnak e könyv szikrázóan fekete világaiban, hogy szinte sorskérdésként eldönthetetlenné lesz immár, meg lehet-e bármikor is állítani ezt a világot, hogy kilépjünk belőle, vagy épp elég elviselhetetlen teher már az is, ha követni tudjuk Ama, Sisi, Efe és Yoyce alkalmi helyzetét és pillangólétének előzményeit. A prostitúció, mint kénytelen eszköze mindannak, aminek képtelen legalizálásából otthonuk kényszerű elhagyásával próbálnak menekülni, ábrándokat szőve, a messzi és tökéletesb Európa világait áhítva, a dokumentum-ihletettségű kötet szinte minden lapjáról azt üzeni: nem a vágy, nem a hajszolt szex vagy a könnyed életstíl vágya teremti a hazug körülményeket, hanem annak legalitása, amit emberellenesnek fogad el bárki, amikor primer érdekeinek épp az kedvez. Ekként diszkrét kontraszt már az is, hogy sorsuk megírásából nem a maguk hasznára kamatoztatnak, hanem írói, kiadói, olvasói valóság-showba segítenek illeszteni mindazt, ami nemcsak konstruktum, csinált-művi valóság leképeződése, hanem alakítója, újraírója is a „létező legjobb” világoknak, a csillogás iparágának, a pót-létek leképeződésének, a test örök haszonelvű sikerének.

Drótszamár-háton át Afrikán

A létező s lehetőség szerint legjobb világok bizonnyal nem csupán a markáns tollú írónők elemi szolidaritására várnak, hanem még intenzívebben, az irodalom lélekhatékonyságát messze meghaladó /gyarmati/ újvilágok formálására elszánt törekvések átfogóbb dimenziói közt is alakulnak (ki és át). Ilyesfajta /világ/képekhez, fejlődésváltozatok összképéhez alapozó értékekkel járul hozzá mindaz, ami történeti előképekkel pontosítja a jelen állapotokat. Kazimierz Nowak afrikai fotóinak és tárgyainak kiállítása a Lengyel Intézetben volt látható 2011. január vége és március vége között. A 40.000 kilométernél is hosszabb úton készült tízezer fotóból persze csupán csekély ízelítő kerülhetett elénk, de ezek klasszikusan „régies” eredetisége, leíró hitelessége és elbeszélő részletessége izgalmas látvány annak, akit akár a turizmus, akár a kerékpározás művészete, akár a fotóművészet antropológiai igényű hitelessége vonzani képes, s még inkább annak, aki Afrika iránt mutat érdeklődést. Emberevők törzsi miliője, tuaregek barátságossága, egyiptomi fellahok fogadókészsége, sillukok, vatusszik, pigmeusok, busmanok, transwaali búrok, babingók, arandák és megannyi egyéb bennszülött nép ijedt vagy csodálkozó érdeklődése vette körül hősünket, aki Tripoliból indulva Szudánon, Belga-Kongón, Ruandán, Délnyugat-Afrikán, Angolán, Kongón és Francia Nyugat-Afrikán át kerekezett vissza Algírig. Mint előtte közepesen sikeres biztosítási ügynök Poznanban, a gazdasági válságtól kibillentve szerény családi egzisztenciájából, már 1925-ben (és három évvel később is) bejárta drótszamáron Európát, Hollandiától Románián át Görögországig és Törökországig, hogy utazásairól földrajzi és turisztikai magazinokat tudósítson, de eljutott Tripoliig is, ahonnan azután 1931-ben afrikai nagy vállalkozását elindította el. Az emlékkiállítás csupán évfordulós gesztus volt, de Nowak kötetének 2007-es kiadását áttanulmányozvaii egyértelművé vált, hogy a töretlen akaratú, borzas szakállú és soványka lengyel épp oly különc összképet nyújtott öt éven át az afrikaiak számára, mint amilyet Ő maga fényképezett a gyarmati sorban élő Afrika java részében. A magányos megszállottat arab nyelvtudása is segítette Afrikában, de ennek kevesebb hasznát vette a malária, lepra, fekete láz, álomkór és más betegségek vidékén, helyi törzsfőnökök vagy királyok kunyhójában/udvarában. Mint ahogy kerékpárját is sokszor inkább cipelnie kellett a líbiai homoksivatagon és úttalan erdőkön át, ahogy nem vehette igénybe antilop-vadászat közben, vagy javítania kellett naponta kerékcserével vagy tüskebalesettel fűszerezve…

A tanulmány teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható