Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végre elkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miért ébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – vallják napjaink illetékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egy belső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett! Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszont ha ő sem érdeklődik többé iránta… Jaj, arra már nem is mert gondolni! Ha elkel a regénye, vesz egy rend ruhát magának, a feleségének porszívót, és persze könyveket. Sok-sok könyvet, azok helyett, amiket eladott, mióta a közügyet jelképező könyvek is piaci áruvá változtak. Ezzel a gondolattal aztán el is aludt Kiss Jónás.
Amint fölébredt, rohant a kiadóhoz, ruganyos léptekkel, csaknem gondtalanul. Pedig a gondok, bajok őt sem igen kímélték. A nyugdíja kevés, díjakat, kitüntetéseket nem kapott. Igaz, a múltban sem. Akkor azért, mert nem a szocialista realizmus stílusában alkotott, most meg a szürrealista, abszurd, groteszk, posztmodern és egyéb irányzat jegyeit hiányolták a művéből.
– Ez van, ezt kell szeretni – jegyezte meg egyre sűrűbben egyetlen megmaradt kiadója, egy sima modorú, kidülledt szemű könyvgyáros. – És még akkor sem biztos, hogy boldogulsz. Egy lapnál még elcsúszik, de a könyvhöz már név, rang is kell ahhoz, hogy érdeklődjenek irántad: József Attila-díj, Kossuth-díj, érdemes színész, ilyen-olyan párt elnöke, X. Y. műsorvezető valamelyik rádiónál, tévénél…
– Egen, de mit akarsz ezzel mondani?
– Nem érted?
– Őszintén szólva…
– Nézd, információim szerint vannak, meg voltak is bizonyos nehézségeid a könyveid kiadásával kapcsolatban. Jól tudom?
– Nagyjából.
– Holott a megoldás pofonegyszerű: szerezz te is nevet, rangot magadnak. Ezt nemcsak barátként, hanem kiadóként is ajánlom. Ha ezt elérted, de csakis akkor, zörgess be a kiadók ajtaján,
– Nálad is?
– Hozzám mindig nyugodtan bezörgethetsz – válaszolt diplomatikusan a kiadó. – De a végső szót, most mit kerteljek, nálam is csak az olvasók mondják ki. És ők, ismétlem, sajnos a híres írókra hajtanak.
– Akárcsak te – gondolta keserűen Kiss Jónás.
Már-már a nyelve hegyén volt, hogy ki is mondja kereken, aztán mégsem mondta ki. Minek, kinek, főleg hogy a választ is ismeri, miszerint egy kiadónak is meg kell élnie valahogy.
Jónás értett a szóból, és a kiadó tájékára sem merészkedett. No, de ez a regénye mégiscsak olyan remekmű, hogy talán még egy József Attila-díj sem kell hozzá.
– Nini, a Kiss Jónás! – fogadta tüntető barátsággal a középkorú, jóvágású üzletember. – De régen nem láttalak! Épp értekezletre sietek, de ha hoztál valamit, tedd le légy szíves az asztalra! Amúgy mi újság? Irodalmi díj, méltató kritika, efféle…?
A fáradt arcú, csupa ránc szépíró olyan pillantást vetett az editorra, hogy az tanácsosabbnak látta, ha sietős dolgára hivatkozva minél gyorsabban odébbáll. Az öreg kerek négy hétig várt ezután a válaszra. Hiába, mi több, még csak telefonvégre sem kaphatta a kiadót, mire személyesen kopogtatott be az ajtaján. Egyszer, tízszer, nem számít. A türelem rózsát terem, egyszer mégiscsak elkapja. Így is történt, elkapta, épp amikor a könyvgyáros egy mellékajtón akart el­illanni.
– Elolvastad a regényem? – rohanta le egyből, mielőtt még valóban kámforrá változik.
– Nini, a Kiss Jónás! De régen nem láttalak! Épp értekezletre sietek, de ha hoztál valamit, tedd le légy szíves, az asztalra!
– Még egyet? Előbb talán a Ninivéről referálj.
– A… a Ninive? – dadogott a kiadó, tudniillik el sem olvasta. – Na, az, látod, remekmű – találta gyorsan fel magát. – Cselekménye feszes, stílusa tömör és dísztelensége ellenére is megkapó. A szereplők markáns, jól megrajzolt figurák. Én, személy szerint utálom, ha egy sztoriból hiányzik a konfliktus, az értelmi-érzelmi elem, csattanó… Itt szerencsére minden együtt van. Csak egy a bibi, tisztelt mesterem, de az akkora, hogy attól tartok, meg sem fogod érteni.
Kiss Jónás arca rosszat sejtően elborult.
– Azért csak próbáld meg. Hátha mégis megértem.
– Bármilyen remekmű a te Mimikéd.
– Ninivém.
– Ninivéd – köhintett a kiadó –, nincs rá igény a piacon, röviden: nem tudjuk kiadni.
Az író fejére egy egész könyvhegy omlott egy perc alatt. Ezek voltak azok a példányok, melyeket megvásárolt volna, ha kinyomtatják a regényét.
– Ez a szomorú valóság, mesterem: ma még kevesebbet olvasnak, mint bármikor, amiről ugye, elismered, részben ti, írók tehettek.
– Amennyiben?
– Nem arról írtok, ami érdekli is az olvasót. Az álmairól, gondjairól, hús-vér emberekről, ahelyett hogy folyton a nóvumra, eredetiségre és önmagatok megvalósítására törekednétek. Valamikor még tanultatok Mikszáthtól, Móricztól, ma cselekmény helyett vizionáltok, szereplőitek arctalanok, és semmi konfliktus, semmi eszmei mondanivaló, ami felrázna ahelyett, hogy elaltatna bennünket.
– Ezek szerint én is. Kérlek! Azért nem bánnám, ha megmagyaráznád, ki nyilatkozott így kb. két perccel ezelőtt – nézett karórájára az öregúr: „A Ninive cselekménye feszes, stílusa tömör és dísztelensége ellenére is megkapó. A szereplők markáns, jól megrajzolt figurák…”
– Lárifári, egy fecske nem csinál nyarat – vágta ki magát a kiadó ügyesen. – Egyébként is hányan olvasták a műveid: százan, ezren, tízezren? Márpedig az olvasók zömében egész más tapasztalat dolgozik. Szerintük a kortárs írók vagy érthetetlenek, vagy unalmasak, akikért egy könyvesboltba sem érdemes benézni. A jelenség persze nem új, így volt ez a szocializmusban is, amikor csak a kommunista párt szellemisége érvényesülhetett a politikában, irodalomban egyaránt. Ehelyett újra- meg újraolvasták Eötvöst, Jókait, Gárdonyit, miközben ma már őket is egyre kevesebben böngészik. Tudod miért, Kiss Jónás?
– Hát mert régiek, egy letűnt, tőlünk erősen különböző kor írói.
– Pontosan, és ha ehhez hozzáveszed a nyelvet, stílust is, a fiatalabbak már meg sem értik őket, művész úr. És a tévéről, videóról, számítógépekről még nem is beszéltem, melyek még tovább bonyolítják a problémát – sopánkodott a kiadó, nehogy azt higgye ez a megszállott töltőtollkoptató, hogy csak neki vannak nehézségei a szakmában. – Bár nem vagyok jós, annyit még én is megjövendölhetek, miszerint olyan tíz év múlva még a klasszikusok is csak átszerkesztett feldolgozásban kerülhetnek… képernyőre.
– Hova?
– A számítógépekbe, mert ez a jövő útja, úgy bizony, és te még azt kérdezed, miért mondtam le a könyvedről?
– Kérdezem? Nem kérdeztem, csak… Nem akarlak megsérteni, de most dobjam tűzbe a kéziratot? – szontyolodott el a hovatovább már csak hobbiból írogató Kiss Jónás.
Még jó, hogy a kenyerét a múzeumban, nem írással kereste mostanáig. Mellesleg az sem rossz szakma, de ahogy elnézi, nemsokára ismét ott köt ki, csak ezúttal nem muzeológusként, hanem – képletesen szólva – kiállított tárgyként merenghet a régi szép időkről. Magyarán: most már ő is elavult, elkopott, s még annyi szükség sincs rá, mint azelőtt.
A kiadó ravaszul mosolygott.
– Azt nem mondtam, annál is inkább, mert azért még nincs minden elveszve. Igen, igen, komolyan beszélek, végső soron egyedül tőled függ, megmented-e vagy sem Ninivét.
– Jó vicc. Hehehe, hihihi, már rég nem nevettem ekkorát. Isten áldjon! Köszönöm, hogy ilyen sok időt szakítottál rám – kapta fel a táskáját, kalapját, és faképnél hagyta a kiadót.
Még hogy tőle függ! Öregnek ugyan öreg, de nem bolond is, hogy felüljön ilyen zöldségnek. Vagy… vagy mégsem viccelt a könyvguru? Mamma mia, hát persze, hogy nem viccelt! – emlékezett rá hirtelen, hogyan adatják ki egyesek a könyveiket újabban.
– Hallgatlak – sompolygott vissza a kiadóhoz bocsánatkérő arckifejezéssel. – Mennyiért vállalod?
– Micsodát?
– A Ninive kinyomtatását magánkiadásban, más szóval, ha én finanszírozom a kiadást?
Na végre! A kiadó éppen erre várt, végül is bármilyen megalázó is a számára, pont az ilyen írócskák döntik el, visszamegy-e vagy sem eladónak a Libribe.
– Félmillió forintért – vágta rá kertelés nélkül azonnal. – De ne izgulj, ebben minden benne van: tördelés, korrektúra, nyomtatás, terjesztés…
Az író kábultan rogyott a fotelbe.
– Olcsóbban nem lehet?
– Ennél olcsóbban? Van neked fogalmad, mennyi pénzbe, munkába kerül kiadni akár egyetlen könyvet is manapság?
– És a József Attila-díj, a szépirodalmi művekben divatos, sőt: megkövetelt korstílus? Velük mi lesz, kérlek tisztelettel? Vagy ebben az esetben már ennek sincs jelentősége?
– Nincs. Igazából semminek, ha meg tudod fizetni – nyugtatta meg szemrebbenés nélkül a könyvesbolti eladóból lett kiadó. – Most mit bámulsz? Ez a modern piacgazdaság, és aki nem elég rugalmas, legfeljebb csak petrezselymet árulhat a piacon. Ha pénzed van, diktálsz, és író vagy, elvégre a könyv sem több egyszerű árunál. Nos, áll az alku, kolléga?
A kiadó szavai hideg zuhanyként hatottak az öregre.
– Nem. Ha lenne pénzem, esetleg, de mivel nincs, Ninivét Isten kegyelmébe ajánlom. Mentse meg Ő, ha akarja.
Ezzel a mondattal búcsúzott el a kiadójától és opusától egyaránt. Nem így a felesége, aki szentül meg volt győződve, hogy Ninivét így vagy úgy, de mindenképp meg kell menteni.
– Lehetetlen. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyire szíveden viseled a sorsunkat, de félmillió az félmillió, ennyit pedig még akkor sem tudnék fizetni, ha nem lennék minimálbéren vegetáló nyugdíjas.
– Félmillió? Hogy nem szégyellik így kizsákmányolni az írókat! – némult el Kiss Jónás keskeny ajkú, fiús frizurás asszonya.
Többet aztán nem is beszéltek a dologról, ami nyilván nem azt jelenti, hogy nem is töprengtek, és hol az egyik, hol a másik nyitotta ki a száját, de be is csukta azonnal, és továbbra sem nyilatkoztak egymásnak. Végül mégiscsak az asszony mondta ki a varázsszót:
– Szézám tárulj: jelzálog.
Más szóval folyamodjanak bankhitelért, biztosítékként pedig ajánlják fel a házukat.
– Mi, hogy utána kirúgjanak a házunkból, ha nem kaparunk össze annyit, hogy megadjunk egy félmilliós tartozást? Nem ér meg ez a könyv ekkora kockázatot, Cilikém. Ha viszont megérne, ez az egész új rendszer piacgazdaságostól együtt mehet a jó édes anyjába, ha még annyit sem tesz meg egy művészért, hogy megfizesse a munkáját – forrt fel az öreg tollforgató epéje, ki is csörtetett volna a szobából, ha a reumás lábai nem fájtak volna annyira.
Éjjel álmában megjelent a regénye. Nagy elismerést ugyan ekkor sem aratott, ám kárpótlásként újra megtelt a házi könyvtára. Alighanem a könyv árából vásárolhatott új könyveket, pontosan úgy, ahogy eltervezte magában. És ekkor végre megint boldog volt. Álmában, ami annál jobban bántotta, amint reggel felébredt, ugyanis Kiss Jónás csöppet sem hitt az álmokban.
– Lelkileg persze érthető, hiszen az éhes disznó is makkal álmodik – magyarázta feleségének félig bosszúsan, félig nevetve, mire a jó asszony orra elé tolt egy újsághirdetést. – Mi ez?
– Olvasd csak el! Megéri.
A helyi lap pár soros cikkben közölte a polgármesteri hivatal kulturális osztályának a pályázatát a megyében élő alkotó személyek és csoportok anyagi támogatásának céljából.
– Heuréka! – ujjongott fel az öregember, mint Arkhimédész, amikor felfedezte a hidrosztatika alaptörvényét, és egyik kezében a folyamodványával, másikban a Ninivével hajtott az osztályra. – Ezzel megvolnánk! – dörzsölte a kezét otthon elégedetten. – Egy hónap múlva lesz az eredményhirdetés.
– Szerinted megnyered?
– A pályázatot? Remélhetőleg, ugyanis megnéztem a pályázók névsorát, és megítélésem szerint én vagyok a legtehetségesebb közöttük.
Egy hónap múlva kihirdették az eredményt. A pályázat győztese Faragó Ábrahám.
– Az meg kicsoda? – pislogott Kiss Jónásné. – Még sohasem halottam ilyen nevű íróról.
– Nem is hallhattál, ugyanis most írta meg élete első regényét. Mellékesen a kuratóriumi elnök legjobb barátja – lombozódott le Kiss Jónás. – Mindegy, nem nagy tragédia! Ebből is tanultam valamit – szedte össze magát fogcsikorgatva. – De most már azért sem adom fel, esküszöm.
– Helyes! Nem is kell, csak ezzel sajnos megint visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez: hogyan mentsük meg Ninivét?
– Én már ki is találtam: beiratkozom a városi irodalmi körbe, melynek tagjait hébe-hóba ugyancsak anyagi támogatásban részesítik. Úgy látszik, ez a divat mostanában.
A körben nagy ovációval fogadták.
– Isten hozta közénk, mester! – szorongatta kezét az irodalmi kör Jónáshoz hasonlóan szép korú, kecskeszakállas elnöke, és bemutatta a kör többi tagjának is.
Ettől fogva Kiss Jónás eljárt minden ülésre, felolvasott, vitatkozott, elemzett és lelkiismeretesen fizette a havonkénti tagsági díjakat.
– Na, mi van, összegyűlt már a könyv ára? – érdeklődött a felesége időnként.
– Nyugalom, majd úgy egy jó év múlva, hiszen a kör mindössze húsz állandó tagból áll. Egyébként maga a támogatás nem haladja meg az ötvenezer forintot sem fejenként. Tagadhatatlan, hogy ez borzasztó kis összeg, de néhány példányra azért kifutja – intette türelemre a szépíró.
Egy év múlva feladta. Hiába, szegény volt az eklézsia, és ki tudja, milyen titkos machinációk folyhatnak a háttérben – merült fel a gyanú Kiss Jónásban.
– Akkor egyet mondok, és kettő lesz belőle: keressünk más szponzort magunknak! – ajánlotta az asszony tétován. – Például miért ne lehetne ez akár az egyház is? Nem mintha az egyház gazdagabb lenne a tiszteletreméltó önkormányzatnál, ezzel szemben legalább diszkriminációmentes elbírálásra számíthatsz.
Az író ebbe is belement, és még aznap írt egy e-mailt a megyei püspöknek.
Természetesen szponzoráljuk – állt a kenetteljes sorokban. Az egyház szerepe nem korlátozódhat csak a hit terjesztésére és a szegények istápolására. Mi, tisztelt szerkesztő úr, a kultúrát és oktatást is messzemenő támogatásban részesítjük. Ehhez azonban el kell olvasni a regényt is, ezért azt tanácsoljuk, küldje el a kéziratot valamelyik kompetens egyházi kiadónak, amihez sok sikert kívánunk.
– Ezt most pozitív vagy negatív válasznak értelmezzük? – bámultak a házastársak egymásra.
– Szerintem is-is – vélekedett végül Kiss Jónás, azzal már meg is címezte a következő levelet, ehhez mellékelte a kéziratot, és türelmetlenül várta, miként reagál rá a püspöknél is „kompetensebb” kiadó.
Eltelt egy hónap. Semmi válasz. Furcsa! Eddig azt hitte, csak a laikus szerzők ostromolják a Parnasszust, erre kiderül, már az egyháziak is egymásnak adják odafönt a kilincset. Ennél már csak az furább, hogy minél kevesebb az olvasó, annál több az írócska, költőcske ebben a kis országban – hümmögött egyre ingerültebben Kiss Jónás.
– Lehet, hogy el sem olvasták? – ragadt az asszonyra férje idegessége lassanként. – Már négy hónapja elküldted. Egyáltalán van értelme továbbra is várni még?
Jónás ezt is megkérdezte egy kurta e-mailben, melyre hasonló hallgatással reagáltak.
– Papok! Ezek után mondja nekem valaki, hogy rajtuk kívül senkiben sem lehet már megbízni.
– Kár, mert ez volt az utolsó reményem – törődött bele a megváltozhatatlan ténybe most már az asszony is. – Legalább azt írnák meg őszintén, mit kifogásolnak a regényben.
Hat hónap múlva erre is fény derült:

Tisztelt Szerző!

Elolvastuk Ninive című írását, melyet írói kvalitásai ellenére is közölhetetlennek ítélünk. Ön Kiss Jónás úr hellyel-közzel kifigurázza az egyházat, különösen abban a meglehetősen groteszk részletben, amikor egy pap meztelenül rohan keresztül egy városon. Mi nem kételkedünk sem az Ön jóhiszeműségében, sem az adott helyzet realitásában, de ez akkor is Boccacciót idéző jelenet. Ilyen formában azonban nagyon sajnáljuk, de, mint fentebb említettük, becses regényét nincs módunkban kiadni. Hacsak át nem írja az egészet, amihez sok sikert kívánunk.
A szerkesztőség nevében tisztelettel
Xantus Xavér szerkesztő
Tehát így állnak! Így már minden világos. Az öregember magába roskadva süllyedt kedvenc foteljébe az ablaknál, és üres tekintettel meredt az ablak előtt ágaskodó diófára. November. A levelek már rég leperegtek az ágakról, melyek között csak imitt-amott bukkant fel egy-egy cinege. Felesége nem zavarta. Tapasztalatból tudta, bármit is mond ilyenkor a férjének, az lélekben olyan messze jár, hogy meg sem hallja, mit beszél. Sajna ilyenek az írók, művészek! Mindent feláldoznak azért, hogy megmutassák a lelküket, aztán egy pillanat alatt összeroppannak, amint észreveszik, hogy ez igazából senkit sem érdekel.
Egy hétig gubbasztott így Kiss Jónás. Néha olvasott, sétált, vagy csukott szemmel meditált. Csupán írni nem írt többé egy oldalt sem. A hetedik napon azonban felpattant a fotelből, és az ajtóhoz csoszogott.
– Megyek, eladom a kocsimat.
A nő megijedt. Eddig három dolgon csüngött Jónás a legjobban: az íráson, a könyveken és az autóján. Ha az utóbbit eladja, nagyobb a baj, mint gondolta. Ezzel egyidejűleg meg is orrolt a férjére, amiért őt meg sem kérdezte, holott ő is ragaszkodik ám az autóhoz.
– Meg szabad kérdeznem, mi célból?
– Ki akarom adatni a könyvemet. A Suzuki árából biztosan kitelik, és ha tekintetbe veszem, milyen rosszul látok újabban, előbb-utóbb úgyis csak eladnám.
– Remek! Engem nem adsz el? Akkor két legyet is üthetsz egy csapásra: Ninivét is kiadják és az autó is megmarad.
Az író értetlenül nézett a nejére. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen csípősen berzenkedett az asszonya, és azt sem igen értetette, mi okból, miután maga Cili is Ninive megmentéséért szorított. De már benne volt a menésben, ezért szó nélkül kiperdült a szobából, és haza sem jött este nyolc óráig. Amikor viszont betoppant, a nő egyből megérezte rajta a rum szagot.
– Brávó! Öregember nem vénember, ugyebár, holnap meg mehetünk az orvoshoz.
– Bocsáss meg, és a kocsiért meg a könyvemért is. Önző voltam, igen, most már én is belátom, hiszen az a kocsi ugyanúgy a tied, mint az enyém is, és fel sem merült bennem, hogy esetleg eszed ágában sincs eladni – horgasztotta le a fejét Kiss Jónás.
Az asszony egy ideig némán szemlélte a férfi gyötrelmét, majd lassan megmozdult a keze, és megsimogatta a nekikeseredett tollnokot.
– De eladjuk. Te rosszul látsz, én rosszul hallok, úgyhogy már ezért sem ártana váltani. Majd mi is buszozunk, mint a többi szegény ember, nem igaz?
Az író nem akart hinni a fülének.
– Már megint ironizálsz? Eh, felejtsd el, végül is megérdemlem.
– Ismétlem: eladjuk. De: mit csinálsz akkor, ha senki sem kíváncsi a könyvedre? Nem veszik, nem olvassák… Na, jó, egyet-kettőt megvesznek, utána semmi, te pedig ott állsz befürödve egy autóval és félmillió forinttal.
– Ho… hogy mit? – hebegte a regényíró. – Akkor tényleg leállok, és fütyölök a világra, mely elé tükröt akartam tartani, hogy saját hibáiból tanulva ne lépjen kétszer ugyanabba a folyóba.
– Köszönöm, csak ennyit akartam hallani.
Itt a vége, fuss el véle? A fityfenét! Egy regényt nehéz megírni, de még ennél is nehezebb eladni, más szóval szegény Jónás számára új fejezet kezdődött. Könyvét kiadták, ő maga úton- útfélen hirdette anélkül, hogy bárki is érdeklődött volna iránta.
– Ettől tartottam – vallotta be aggodalmát Kiss Jónás. – Csokonai után most már én is kijelentem: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.
– Nono, azért disztingváljunk – rázta meg a fejét Jónás művelt, jól tájékozott felesége. – Ha hozzád hasonló, biztosan. Bocsáss meg, nem szándékozlak megbántani, de…
– Ez az igazság. Nyugodtan kimondhatod, most már én is rájöttem. És kinek érdemes ennek ellenére is írással, irodalommal vesződni?
– Például a kiadódnak. Ő nyilván meg is él belőle. Nem flottul, ez inkább a könyvterjesztőkre jellemző, de a létminimumon sem tengődik. Legalábbis mindaddig, amíg tehetségétől függetlenül bárki bármit kiadathat, ha nem sajnál érte néhány… Hogy is mondják újabban? Lepedőt, de hadd kérdezzem meg tőled ápertén, lehet-e ezt irodalomnak nevezni?
– Ejha, honnan tudsz te ennyi mindent az efféle dolgokról? – lepődött meg az öregúr.
– Nem nagy kunszt. Látja ezt mindenki, akinek szeme van, és az sem éppen mellékes, kinek a felesége vagyok, nemdebár? Hanem volna még itt egy másik kérdés is, művész úr. Mit kere­sel te az ilyen „írók” közt?
No, erre a kérdésre már Jónás sem tudott felelni.
– Rendben van! Amit ígértem, betartom: kiszállok a bizniszből, mert ez már biznisz, amihez viszont egyáltalán nem értek. De még ha értenék, sem érdekes, ha olyasmire áldoznék, amire senkinek sincs szüksége, ezért ha legközelebb írok valamit, legjobb esetben felteszem a világhálóra. Állítólag ott is létezik irodalmi folyóirat, portál, vagy hogy hívják, ami egyelőre ingyenes. Feltehetőleg ott sem sokáig, mert az emberek önkitárulkozású vágyuknál csak a szereplési vágyuk erősebb, és ha erre a főszerkesztők, adminisztrátorok rájönnek, ott is csak addig csilloghatsz-villoghatsz, amíg a műveidhez előzőleg csekket is csatoltál.
Az asszony megkönnyebbült.
– Örülök, hogy kis érvágás után, de megjött a te eszed is, és belátod, minek áldoznád fel magadat, ha semmit sem kapsz cserében.
Némiképp másképp vélekedett Pék Gyuri Kiss Jónás hasonló cipőben járó barátja, aki szerint egy-két szponzorral még minden jóra fordulhat.
– Lejárt lemez, már kipróbáltam – legyintett Kiss Jónás, és elmesélte, hogyan szponzorálták őt a papok és az irodalmi kör tagjai.
– Á, csórók ezek, barátom, amiből az a tanulság, hogy milliomosok ajtaján kellett volna zörgetned. Persze ott is csak azoknál, akiknek a kultúra támogatása olyan… izé… státuszszimbólum, merthogy nálunk már ilyen is van.
– Magyarországon? Aligha.
– Miért?
– Mert azokra már réges-rég rácsaptál volna, ahogy én ismerlek – nevette ki Pék Gyurit.
Hanem az a szó, hogy milliomos mégsem ment ki a fejéből. Igen, miért ne, ilyen emberekhez kell fordulni. Akad is ilyen milliomos a városban, például az egykori kazánkovács, a Vörös úr – vette sorba a város prominens urait. A kazánkovács idősebb, zömök, széles vállú, de már hízásnak induló férfi volt. Valamikor ott dolgozott ő is a vasgyárban. Aztán a gyár szép lassan csődbe ment, teljes egy évig szünetelt, utána ismét talpra állt élén az új tulajdonossal, Vörös mesterrel. Hogy történt, mint történt, ki tudja? Egyesek szerint a régi tulaj ajándékozta neki hálából, amiért megmentette az unokája életét. Mások szerint örökölt, nyert a lottón, egyszóval összevissza találgattak az emberek. Amúgy elég zárkózott életmódot folytatott, és egy fekete Mercedesszel közlekedett többnyire kedvenc kutyája, egy szintén fekete, tigriscsíkos német dog társaságában. Talán szerette a kutyákat, talán nagyobb biztonságban érezte magát mellettük, miután elég sok ellensége is volt a gyárosnak. Hát ennek a milliomosnak a támoga­tására pályázott Kiss Jónás. A volt kovács meg is ígérte, hogy meghívja egyszer egy üzemi banzájra, aztán amikor tetőfokra hág a hangulat, kipakolhatja a könyveit.
– Akkor, kezeskedem, megveszik, mert ilyenek vagyunk mi, magyarok. Annyiszor becsaptak bennünket, hogy még a jóistenben sem bízunk meg. De majd besegít a pálinka, szépen elnótázgatunk egy-két órácskát, és mindjárt olyan kedvünk lesz, hogy megvesszük akár Gvadányi összes versét is – szellemeskedett a vasember.
– Éljenek a kovácsok! – ölelte át egymást otthon a két öreg.
– Mit mondott Petőfi? – sugárzott Kiss Jónás. – Anyám, az álmok nem hazudnak. Na és mit álmodtam? Hogy megint tele a könyvtáram. Homérosz, Shakespeare, Goethe, Schiller, Tolsztoj, Wass Albert… mind-mind ott sorakoznak ismét a polcokon.
Eltelt egy hónap. Meghívás sehol, mintha a milliomos megfeledkezett volna Jónásról.
– Ez bizony könnyen meglehet – erősítette meg az asszony Jónás gyanúját. – A helyedben én felhívnám ezt a mecénást, még mielőtt egy költő is bekopogna hozzá a könyvével.
– Várjon sorára – válaszolta kissé idegesen a nagyember. – Ez egy gyár, ha nem tudná, ahol elsősorban dolgoznak. A szórakozás mellékes, de ne féljen, egyszer erre is sor kerül. Addig is várja meg, kérem, amíg mi hívjuk. Legyen nyugodt, én nem feledkezem meg magáról.
– Pedig megfeledkezett – jelentette ki feleségének az öregúr, amikor három hónap múlva sem hívták fel a vasgyárból. – És ha eddig nem hívott, több mint bizonyos, hogy ezután sem fog felhívni. De tudod, mit? Viszek neki egy könyvet ajándékba. Ezzel juttatom eszébe, mit ígért egyszer egy írónak.
Így is tett, bepakolt két példányt egy táskába, és délután négy óra felé elsétált az üzembe.
– Jó napot kívánok! – köszöntötte a portást a kapuban.
– Magának is. Mit óhajt?
– Vörös úrral szeretnék beszélni.
Az öreg, mogorva tekintetű portárs arca váratlanul megenyhült, ráismert az íróra, és nyomban beengedte. – Első emelet, balra. Jó szórakozást! Olvastam ám én is a könyveit – kiáltott az író után.
– Maga? – öntötte el Jónás szívét valami jóleső melegség; hát még akad olyan ember ebben a városban, aki nem felejtette el Kiss Jónást? – Akkor olvasson hozzá még egyet – kotorta elő táskájából a Ninivét, dedikálta, majd felkaptatott az emeletre.
A tárgyalóban harsány zene hallatszott. Aha, hát ezért kívánt neki jó szórakozást a nagytata! Benyitott, megállt az ajtóban, és tanácstalanul nézett körül a teremben. A zenészek akrobatikus ügyességgel játszottak. Látszott, hogy profik a javából. Különösen a zongorista, aki hol háttal, hol a székén forogva verte a billentyűket. Durrogtak a pezsgők, libegtek a párok. A házigazda szeme megakadt az öregen.
– Maga kicsoda? – aprított a váratlanul felbukkant vendéghez.
– Kiss Jónás, szolgálatára. Az az író, aki úgy négy hónapja járt önnél legújabb könyvének reklámozása ügyében, és akit volt szíves erre a rendezvényre is meghívni.
– Én? Magát?
– Igenis, vagy nem ön javasolta, amennyiben el akarom adni a könyveim, egy üzemi „banzáj” alkalmával keressem fel önöket? Nos, megfogadtam a tanácsát, itt vagyok.
– Jöjjön velem! – vezette a mikrofonhoz Kiss Jónást. – Zenekar, állj! Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam…
Hirtelen megtorpant. Sehogy sem jutott eszébe, hogy hívják ezt a múlt századból idecsöppent tollnokot.
– Tisztelt uram, volna szíves bemutatkozni az üzemnek!
– Igen, azonnal. A nevem Kiss Jónás.
– Ninivéből? – villogtatta vadonatúj műfogsorát a gyár széles ajkú, zöld szemű főmérnöke.
– Nem, csak innen, a városból. Viszont eladnám önnek vagy bárkinek, akit érdekel…
– Ninivét? – gúnyolódott a főkönyvelő. – Ezt nevezem! Hallottátok? Ez a tag egy várost akar ránk sózni.
– Na ne! – álmélkodott egy ádámcsutkás, sovány fiatalember. – Nem is tudtam, hogy újabban már városokat is eladnak. Nem szigetet akartak mondani, mert ilyenről tényleg hallottam.
– Porszívója nincs? – kiáltott közbe valaki.
– Vagy olyan izé… salaktalanító készüléke? Tulajdonképpen mit árul? – kérdezte egy boglyas fejű, feketelakkos körmű tisztviselőnő.
– Könyveket – emelte Jónás Ninivét a magasba.
– Pfuj, egy könyvárus! Nem tévesztette el a házszámot jó ember? – fintorgott a főmérnök. – Ki vásárol ma könyveket? Hiszen ha el akarok olvasni egy verset, novellát, bekapcsolom a PC-met, és annyit olvasok, amennyi belém fér. Ingyen és bérmentve.
– Ez még mind semmi – tudálékoskodott a főkönyvelő Michael Jacksont utánzó1 csemetéje. – Nemsokára még PC sem kell hozzá. Elég lesz egy elektromos lejátszó, és már lapozgathatunk is az E-bookban. Becsszó, nem mese, épp a minap mesélte a biológiatanárom a gimiben.
– Én veszek egyet magától – lépett közelebb a villogó körmű titkárnő. – De csak akkor, ha olyan jó zaftos könyv, mint a Julia, Bianca vagy Romana.
– Nem olyan. Annál sokkal kitűnőbb – biztosította Kiss Jónás. – Olvassa el, és, ha nem lesz igazam, visszaadom a könyv árát. Tehát? Hányat parancsol: egyet, hármat? És önök? – fordult a többiekhez. – Iratkozzanak fel, és egy órán belül megkapják.
– Hát… nem tudom – tétovázott a titkárnő. – Esetleg felolvasna belőle egy részletet?
– Készséggel – egyezett bele az író, és előkereste az olvasási szemüvegét.
A vendégek egy része érdeklődéssel, másik része unott arccal hallgatta, aztán egyszer csak elkezdtek kuncogni. Ezeknek meg mitől van olyan jókedvük? – találgatta Jónás magában. Olyan nevetségesen olvasnék, vagy a zakómat csodálják? Szó se róla, elég ósdi már, és olyan szűk, hogy majd széthasad a hátamon. Tyű, összecseréltem a cipőim: az egyik fekete, a másik meg sárga, mint a tökvirág! – pirosodott el még a füle is. Ennek ellenére tovább olvasott. Szívét-lelkét beleadta, mert azért az sem mindegy, hogy olvas, ha el akarja adni a könyveit. Hol hadonászott, hol grimaszolt, kiabált, nyöszörgött, amivel persze még nagyobb derültséget keltett a teremben.
– Éljen Kiss művész úr!
Művész? – esett le a tantusz Jónásnál. Ezek szerint parodistának gondolják.
Egyszer csak ripsz, szétrepedt a zakója, ráadásul belebotlott egy kábelbe, és teljes hosszában végigvágódott a parkettán. Na erre már a vasember is akkorát nevetett, hogy még a könnye is kipottyant. Jónás szédülten támolygott talpra, szemüvege összetört, arca csupa vér. Valószínűleg az üvegszilánkok sebezhették ilyen véresre.
– Tévednek. Nem vagyok művész – szállta meg hirtelen valami jéghideg nyugalom, félelme, szorongása eltűnt, így nézett farkasszemet a nézőkkel. – És könyvárus sem vagyok, hölgyeim és uraim. Hogy miért árulok mégis könyveket? Mert könyveket… írok, illetve írtam mindaddig, amíg már nem volt elég megírni, el is kellett őket adnom. Velük együtt pedig magamat, ugyanúgy ahogy a prostik is eladják magukat. És tudják, mi a legszomorúbb az egészben? Hogy bármit írok, csinálok, mégsem kellek senkinek. Ma pénzért, holnap valószínűleg már ingyen sem. De várjanak csak, várjanak! A holnap után holnapután lesz, és ki kezeskedik arról, hogy egyszer magukra is sor kerül? És akkor, igen, ki tudja, akadnak-e még akkor is Jónások, akik meg akarják menteni Ninivét – tapogatta meg az állkapcsát, és kikullogott a teremből.
A boglyas hajú titkárnő fölemelte Jónás könyvét a parkettről. Az első oldalon az író arca mosolygott messze néző tekintettel, szelíden, ahogy a próféták mosolyoghattak valamikor a civilizáció hajnalán.
Hogy ezek után írt-e könyvet, egyáltalán olvas-e még a barátunk? Jó kérdés! Az álma mindenesetre megvalósult, mert a polcokon újra ott sorakoztak a könyvek százai.
Csak éppen a címük és szerzőjük volt azonos:

Kiss Jónás
Ninive