(Bálint György)

A halál történelmi emlékké teszi a kortársat; egy kissé a kort is, amelyben társak voltunk. Valóban történelemmé vált Bálint György, és történelmi színpaddá közös hazánk, Európa? A függöny leereszkedett, és amikor újra felgördült, a frissen mázolt kulisszák mögül alig-alig csillámlott át a korábbi Európa. Új színészek is léptek fel, s a régiek új szerepben; régi szerepüket csak azok őrzik, akik meghaltak. Köztük Bálint György a toronyőr szerepében. Ezt vállalta életében, és mintha meg se halt volna huszonöt éve, itt áll közöttünk szilárdan, figyel és int. Figyel és int, mindent észrevesz, bólint, vagy felvonja szemöldökét: olyan, mint egy nemzedék nagyon érzékeny lelkiismerete.
Kortársnak mondtam, pedig majdnem évtizeddel idősebb a korosztályomnál. Sokat számít ez az évtized. Ő már pontosan értette, amit mi még csak sejtettünk. Nagy szerencse, hogy ő tanított bennünket Európára. Ez volt ifjúkorom legfontosabb tantárgya. Szűk körben Európa-tanárúrnak neveztük Bálint Györgyöt, és nem akartuk elhinni, hogy olyan fiatal. Mitől ily magabiztos, honnan tud mindent ? Könyveket nem írt, csak újságcikkeket (ezekből állt össze olykor egy-egy kötetnyi ; halála után 1200 oldalra duzzadt az összesített kiadás); többek közt ennek a műfajnak a tiszteletét is tőle tanultuk meg: hogy csak újságcikkekből is egybeállhat egy nagy író nagy életműve. Úgy figyeltük intéseit, mint a jó diák a jó tanár kezének gesztusait. Bizonyos volt, hogy mindenre figyel és mindenre reagál, ami Európában történik, legyen egy könyv, egy háború, egy síró ember vagy egy tátogó hal.
Félelmetes volt. Félelmetesen okos, félelmetesen tiszta, félelmetesen bátor és becsületes. Féltek is tőle, ezért kellett oly fiatalon elpusztulnia. Pedig amellett megnyerő volt és bájos, jóságos és szellemes. Előbb kedvesen szellemes, aztán acélosan szellemes, végül döbbenetesen, tragikusan, megrázóan szellemes. És mindent tudott, amit Európáról tudni lehetett. A múltját, a jelenét, és azt is, mi vár rá. Ami szép és fenséges benne és ami hátborzongató. A toronyőrnek nemcsak az a dolga, hogy figyeljen és megőrizzen, hanem az is, hogy ítéljen és figyelmeztessen. Pontosan tudta ezt, pontosan teljesítette.
Élhetne még, és öreg se volna: hatvanegy éves. Mégsem élhetne. Ilyen szellemi feszültséget, ilyen állandó világlelkiismereti stresst nem bír ki sokáig a szervezet, idő előtt elkopik. Akik túlélték, tudják ezt: lazítani kell. De a toronyőr nem lazított volna, ez bizonyos. Mégis fájdalmas, hogy nem érhette meg a szívinfarktust; harminchat éves korában – igen, harminchat éves korában, ki hinné! – áldozatul esett annak, hogy közveszélyes közíró volt. Csak huszonöt év távlatából tudjuk felmérni, milyen nagy szükség lenne rá.
Ha kutatom, nagyságának mi a titka, ebben találom: az aktualitásban meglelte az örök érvényűt. Bármiről írt, érdekesnek bizonyult a téma. Ismerte a jelenségek jelentőségét, pontos fogalma volt arról, mi a lényeg, és ezt a lényeget találta meg a látszólag legjelentéktelenebb események mélyén is. Újságírói pályafutása 1932-től 1942-ig tartott; ebben az évtizedben történt egy s más: például Hitler hatalomra jutása, Európa fasizálódása, a spanyol polgárháború, az abesszín háború, last not least a világháború; de a toronyőr nemcsak ezekben a történelmi eseményekben hozta meg káprázatos, tisztán látó ítéleteit, és nemcsak a mindennapok apró eseményeiből halászta ki az örök érvényűt, túl ezen tudott valamit, ami csak a kiválasztottak sajátsága: tudott együttérezni, tudott szemlélődni, tudott mélyen gondolkozni, és persze tudott szépen írni.
Illenék mutatványt adni, illusztrációt a zengzetes dicsérethez. Megrettenek: illusztrációt az Est-lapok harminc év előtti tárcáiból? Nem lesz mégis poros, idejétmúlta, elavult? Nem dezavuálom vele a Mestert – aki e mesteri tisztében húsz évvel fiatalabb volt mai énemnél? De ahogy belelapozok a gyűjtemény két kötetébe, egyszerre az derül ki: azért nehéz választani, mert minden időszerű maradt: nem a leírt esemény időálló, hanem a leírt szóból áradó szellem. Mindegy, hogy mit idézek, ezért oly nehéz választani. Csak úgy találomra a második kötet elejéről: „… eszembe jut egy szó, amelyet mostanában oly gyakran használnak és oly önkényesen: humanizmus. Úgy érzem, sokan élnek ma vissza ezzel a szóval. Mind elvontabban használják, mind jobban szűkítik értelmét, míg végül az vész el belőle, ami kezdettől fogva lényege volt: a homo, az ember. (Thomas Mann felolvasott) Csodálatos metafora a jégtáblákról, így kellene élni, ilyen közönyösen, érdektelenül … „Valószínűleg én lennék a világ egyetlen boldog embere, és hamarosan megválasztanának tiszteletbeli jégtáblának … Aztán hirtelen jön egy kis szélroham, jön egy pillantás, és hevesebben kezd keringeni bennem a vér, jön egy spanyol hír, és ökölbe szorul a kezem. Úgy látszik, mégsincs menekvés.” (Jégtáblák) „Régi rögeszmém, hogy a szellemi embernek már esztétikai szempontból is forradalmárnak kellene lennie: tiltakoznia kellene egy sivár, dohos és kisstílűen zavaros világrend ellen.” (Feleky Géza) A szárazon tátogó hal tanítómeséiből: „A rendről van itt szó, arról a magasabb fokú rendről, mely nem tűrheti, hogy egy halnak meg kell fulladnia néhány centiméternyire a víztől… mikor egyetlen mozdulattal meg lehetne menteni. Tragikusan érzem, hogy nem tehetem meg ezt a mozdulatot. Nem tehetek egyebet, mint hogy írok…” (Hal-eset) Gúnyirat Petőfi megszelídítői ellen, akik „veszélytelennek mondják, és hazafias érdemeire hivatkoznak, mintha trafikengedélyt akarnának neki szerezni. Nincs igazuk: Petőfi csakugyan veszélyes. Versei kilenc évtized távolságából is ostorcsapásként hatnak. Mindaz, ami ellen harcolt, ma is fennáll, mindaz, amit követelt, ma is teljesületlen. Ha ma élne, nyilván súlyos kellemetlenségei támadnának mint megbízhatatlan elemnek…” (Különvélemény) Ha nem elegendő a szemelvény, nézzük a vallomást: „Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, szép volt a válság és a forrongás is, melynek tanúi voltunk, szépek voltak a könyvtárak és a gyárak, a falfestmények és a plakátok. Minden szép volt, mert minden élt, és mindent láttunk, mert egyszerre voltunk lent a sokaságban és fent a toronyban, mert hűek maradtunk eskünkhöz, mert néztünk, láttunk és jelentettünk.” (A toronyőr visszapillant)

1968

Bálint György breviárium a Káfén