A találékony jogász

Az elsőéves jogászok, az úgynevezett „gólyák”, most teszik le az első alapvizsgát. A jogegyetem másodemeleti folyosóján kisebb-nagyobb csoportokba verődve nagyban számítgatják a vizsga esélyeit. Természetesen szó esik arról is, hogy ki mennyiből készült. Egy vidéki jogász, aki aznap kerül sorra, gyanútlanul bevallja, hogy ő a házasságjogot is megtanulta. Erre a többiek kapacitálni kezdik, hogy az istenért, ezt be ne mondja, mert ők ebből egy szót sem tudnak, és a tanár majd őket is kérdezi belőle.
– Jó, jó, ígéri ez, és bemegy vizsgázni.
S mit tesz a véletlen? A tanár első kérdése a házasságjogra vonatkozik.
K. N. csupa kollegialitásból egy jó ideig hallgat.
Erre a tanár megkérdi:
– Ön talán nem készült a házasságjogból?
– De igen, nagyságos uram, privát szorgalomból átvettem —, mondja a jelölt, hogy a káposzta megmaradjon, no meg a kecske is
jóllakjon.
– Helyes. Mondja meg kérem, hogy mi előzi
meg a házasságot?! – A házasságot…a házasságot…
– Igen, a házasságot.
– Az udvarlás, vágja ki bölcsen K. N.
Általános derültség. Még a komoly tanárok is
nevettek.
A vizsgáló-bizottság egyik tagja, akit ezzel sikerült a maga részére megnyernie, jóakaratúlag súg neki. T. i. a bal kezének gyűrűs ujját belehelyezi a jobb kezének az összeillesztett ujjai közé, és elkezdi mozgatni, ezzel is jelezni akarván a jegyváltás aktusát.
A jelölt csak nézi, nézi, de nem szól. Gyanús neki nagyon a dolog. Tépelődik magában: kimondjam, ne mondjam?! Végre abban állapodik meg, hogy előbb bizonyságot szerez a sejtéséről. Félénken kérdezte meg:
– Máris?
És nem bukott meg.

Délmagyarország, 1910/5.