(Emlékbeszéd Karinthy Frigyes sírkövének avatásán)

Harminchárom és fél esztendeje történt, hogy Karinthy Frigyes váratlanul és idő előtt távozott az élők sorából. Hogy mennyire idő előtt, csak utólag tudtuk felmérni. Hiszen ötvenegy éves volt – pontosan annyi, amennyi most a kisebbik fia –, nekünk már régóta egy a mesterek közül, akikre áhítattal néztünk fel. Nemzedékem különös szerencséje, hogy együtt élhettünk azzal az írógenerációval, amely nemcsak irodalomra tanított bennünket, hanem humanista mentalitásra, emberi és írói helytállásra is. És ez már akkor tudatos volt őbennük is, mibennünk is.
Országos hírű író volt Karinthy, közkedvelt humorista, a nemzet nevettetője, egy új groteszk műfaj kitalálója – de mi már akkor tudtuk, amit a nemzet csak késve tanult meg, hogy sokkal több ennél: költő, filozófus, pszichológus és mindenekfelett a humán etika nagy tanítója.

Kacagtunk ragyogó elmejátékain, élveztük sziporkázó humorát, mindig telibe találó szellemességét, ámultunk sokoldalúságán, kritikájának fensőbbségén, de eltanulni nem ezt akartuk tőle, hanem: a magatartását. Pedig gúnyolta ezt a szót is – ma mindenkinek „magatartása” van, mondta fitymálva, amikor valójában oly kevés ember tudta megtartani önmagát –, mégis ebben éreztük tanításának nagy erejét: tartást adott, helytállást példázott. A talmiságon átlátott, a hamis szólamokat nevetségessé tette, de a humánum magasztosságát soha szem elől nem tévesztette. A nagy tréfacsináló semmit nem vett annyira komolyan, mint az erkölcsi tisztaságot. A butaság és komiszság elcsüggesztette, de nem törte meg, újra meg újra harcba indult a tisztaságért, jóságért, szépségért. Dédelgetett magában egy magasztos dallamot, amelyet egyszer, majd, megszólaltat – és akkor minden elnémul, és béke száll a szívekbe.
Zavaros, gyötrő, kusza életében ez a vágy éltette, lelkét ez a hit melengette. És mi, akik mesterünknek vallottuk, s valljuk ma is, hallottuk ezt a dallamot, és halljuk ma is. Nem kellett a cirkusz magasába felkúsznia, bizonytalan egyensúlyi helyzetben vonóját a hegedűre illesztenie: egész élete volt ez az akrobatamutatvány, a humánum dallama végig zengett töretlenül. Büszkék és boldogok vagyunk, hogy hallhattuk és megértettük.
Az író és humanista emlékét nem a sírkő őrzi, hanem az életmű és az emlékezés. Egy emberöltő múltán többen emlékeznek Karinthy Frigyesre és életművére, mint ahányan életében ismerték. Ez a szeretet, ez az emlékezés az igazolása. A sírkő csupán a kegyelet jele. Volt sírköve eddig is, a fiúi kegyelet állította. Most a Magyar Írók Szövetsége szükségét érezte annak, hogy az egész nemzet kegyeletét juttassa kifejezésre, ezért készíttette az új sírkövet, Borsos Miklós szobrászművész munkáját, amely modernségével azt akarja kimutatni, hogy ebből az írói munkásságból és emberi magatartásból semmi sem ment veszendőbe: Karinthy tanítása ma is elevenen él, a dallam töretlenül szól. És vagyunk még, egyre többen vagyunk, akik halljuk.

1972 * Az eseményről szóló archív kép forrása: köztérkép/mapublic

Forrás: Benedek István: Az író lelke. Magvető, 1978