Szilágyi István: Katlanváros. MMA Kiadó, Budapest, 2019.

„A szőlőkapások és a vásárosok úgy szeretnék, hogy mikor ők a városba szekereznek, a fellegek maradnának odahaza…” (6.) A Katlanváros című kötet, melynek címadó írásából idéztünk, azért is jó, mert megmutatja, mennyire Szilágyi István-i az az emlékezés is, amit igazán nem nevezhetünk regénynek, vagyis az olvasói előítélet szerint „nem is az igazi Szilágyi István”. De mint Ottlik, Tersánszky vagy Camus egy-egy passzusa valahonnan az írói műhelyforgácsok közül, ez is a tenger cseppjeként jellemzi az egészet: a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót vagy a Hollóidő mondatai ugyanezekről a tájakról érkeznek.
Látható aztán az is, hogy hiába született Szilágyi Kolozsváron, és élte le élete nagy részét ebben a Budapestnél kisebb, de minden más magyarországinál nagyobb városban, valójában zilahi ő: olyan ember, akinek a gondolkodását a nyomasztó terek szabják meg, azok hatnak rá. Ilyen értelemben is sokatmondó a Katlanváros, hiszen kiderül belőle, hogyan éltek a Meszes alján, a „gyérvizű patak” partján a zilahiak. Itt a lélek, a szellem is katlanvárosi lesz: a táj összepréseli a szárnyaló gondolatot.
Mindez kizárólag Szilágyira érvényes, hiszen van, aki nem is érzi a prést, van, aki másként tör ki belőle – a legnevezetesebb példa erre kétségtelenül Ady Endre. Szilágyi a mesteremberek szívósságával, darabosságával, konokságával vitte magával Kolozsvárra ezt a várost, és táplálkozott belőle mindig és mindenütt.
Aztán érdekes következtetéseket vonhatunk le a névadásra vonatkozóan is. Szilágyi ezekről is jól és méltán ismert: Verőfény, Revek, Harmos. Hely- és víznevek ezek, s az Idelenn, odafenn című írásban egész sorozatot találunk belőlük: Benes, Korongyos, Ünőkő, Csicsa, Lála, Szeáka. Ezek persze „igaziak”, de hát egy prózaíró kötetéről beszélve ugyan mit számít, melyik „igazi”, melyik „fiktív”; hogyan állapítjuk meg a különbséget közöttük? A lényeg az, hogy így vagy úgy, de körülvették annak az életét, aki foglalkozott velük, s éppen e foglalkozás révén tette őket a magáévá, hiszen akinek nem passziója „a viszonylag nagy távolságok végigbarangolása hegygerinceken” (112.), attól ugyan emelkedhetnek ott, észre sem veszi őket.
A kulcsszó az érdeklődés. Az igazi érdeklődés, amely a maga szemével akarja látni az asszonysírt (Asszonyélet egy sírkövön) és a hegyeket, és nem is „engedi el” őket, amíg mindent meg nem tudott róluk. Érdekes ellentétet vázol fel Szilágyi, amikor azt mondja, „a vízparton »megülő« horgászás” (112.) és a hegygerincek bebarangolása (voltak) az ő nagy szenvedélyei, hiszen a „megülés” éppen arra jó, hogy az ember újra végigélje mindazt, amit egyszer már „igazán” megélt, elemezze, szétszedje és összerakja.
A „voltak” szó nem véletlenül kívánkozott a mondatba, még ha csak zárójelben is. A legkésőbbi írás, az „Aztán kitágult a világ…” is 1986-os, több mint harmincéves tehát, ahogy a fülön is a szerző egy fickósabb, tán éppen az 1989 előtti időszakból származó fényképe látható.

Ez a szöveg különben Szilágyi Domokosra emlékezik, az 1986/44‑es Utunkban jelent meg október 31-én – a költő 1976. november 2-án lett öngyilkos. Szép, empatikus portré, a magányos, keszeg garabonciás sok kettősségét megtudhatjuk belőle, és rejtélyeinek okát is, vagyis „oktalanságát”: „Szilágyi Domokos »viselkedésének« furcsaságaiból, néha deviációiból (…) nemigen lehetett visszakövetkeztetni valamiféle kompenzatíve rejtett, úgymond valóságosabb indíttatásokra. Ha például ő a kispolgár-előzékenységet vagy nyárspolgár-rendezettséget lélekdermesztő közönnyel illette, itt unott utálkozáson kívül hiába kerestünk volna egyebet.” (135.) Szebb, emberibb portré ez a maga kitartottságában, mint a pályatársakról, mesterekről, kollégákról szóló Kóborló évek című a maga olykor esetlen vicceivel, mint például ez: a cenzoroknak „a hatvanas évek második felére meggyűlt a gondjuk, bajuk, azt ugyanis ők sem láthatták előre, hogyan fog majd zokogni a Majom, vagy ha enciklopédiás lesz a Láz, hogyan vacogunk”. (184. – utalás Bálint Tibornak a korban nagy sikert aratott, 1969-es nagyregényére, illetve Szilágyi Domokos 1976-os kötetére.)
A Katlanváros okos vállalkozás, szép kötet – annál inkább várom a hosszú évek óta készülődő új regényt.

Forrás: ÉS, 2019. augusztus 2.