(Episztola leendő gyermekemnek)

Most írom neked e dalt.
Anyád?
Anyádat még nem ismerem.

A kart, a lábat, a szájat, szemet
tőlem kapjad, ezt akarom
s a karom, a lábam, a szájam, szemem
a tiéd legyen. Úgy gondolom,
hogy fent az égen – a Hold-dobon –
már valahol léted megindult.

Álom csupán:
egy meleg nyári éjszakán
anyáddal majd megdobbanunk;
s a kényszer,
a tudatnál erősebb ösztön,
a féltés és a szeretet
formává fogalmazódik
s kifényesűlnek majd szemeid
rendre
eltűnik kopoltyúrésed,
pöttöm kezeden megjelennek az újjak
feléd áramlik majd a vérnek
titkos útjain az élet:
a durmogó oxigén s a szerves anyag
s húgysavad visszaszívárog anyád
méhébe

én?
csak várlak
várni tudlak majd
hogy egyszer megszületsz
élő viaszbölcsőből
kiringatod magad
s fakad ajkadon az első
tündér
sikítás

sikítás!
sikítva jövünk a világra
erre a létre így penderülünk
lucsokból
és a születés zubogó magzatvízéből
fényre tör
jogát követeli
az élet

Gyermekem,
ne haragudj,
anyádat még nem is ismerem.

1975