Bor­csa János: Örökségem (jegy­ze­tek, glosszák, tárcák). Ez a könyv egy apró da­ra­bokból (jegy­zet, tárca, vázlat, kar­co­lat, szössze­net stb.) felépülő, végte­leníthető (végte­len) mo­nológ, en­nek szin­te min­den re­gisz­terével: magánbeszéd, fohász, ima, segélykiáltás, „ak­koris­mon­do­ma­ma­gamét-min­dig”, amely­ben egy értel­miségi a századvégen (XX.) és a száza­delőn (XXI.) számba­ve­szi külső– és belső környe­zetét, saját világát, e környe­zet és világ külső-belső „álla­pottyát”; te­szi mind­eze­ket ag­go­da­lom­mal, ten­ni­a­karással, jobbító (leíró) szándékkal.

Közben pe­dig do­hog, zsörtölődik, csodálko­zik, gyönyörködik, értékel, és rak­ja-építi tégláról téglára, kőről kőre ma­ga­mo­nológját, ha úgy tet­szik: rózsafüzérszobrát fel­felé, a végte­len (az időbeni végte­len, a ho­ri­zontáli­san ki­ter­jedő, jövőbe mu­tató, a személyes életidőn túli) irányába – remény­tel­je­sen és remény­te­lenül, de ki­tartóan, hal­kan, pörölő szándékkal, eltökélt követ­ke­ze­tességgel, egye­nes ge­rinc­cel és tartással.

Fekete Vince

Ízelítő a kötetből:

BORCSA JÁNOS: Ez a világ…

Hogy sok volt-e vagy kevés fa­lu­he­lyen egy­kor a mes­ter­em­ber, nem tudnám meg­mon­da­ni, de úgy vélem, gyer­mek­ko­rom székely fa­lujára vissza­emlékez­ve, hogy volt éppen ele­gendő kovács és ke­re­kes, ács és kőfa­ragó, gépész és asz­ta­los, timár és szűcs, szabó és cipész… Ki-ki sza­va­hi­hetőségének és munkája minőségének függvényében tölt­het­te be helyét a fa­luközösségben, általában – ahogy szokták mon­da­ni a fúró-fa­ragó székely em­berről – min­den­hez es értet­tek, de az olyan is könnyen kivágta magát a jo­go­san elége­det­len­kedő ügyfél előtt, a mes­terség becsületét védendő, aki nem min­dig tar­tot­ta be ígéretét, netán gyat­ra munkát végzett. Az csak természe­tes, hogy emlékez­tették az ilyent arra, hogy hát a Te­remtő hat nap alatt meg­te­rem­tet­te az egész világot, míg őurasága annyi idő alatt még egy cipőt sem volt képes meg­tal­pal­ni?! Erre szo­kott jönni aztán a mes­ter rep­likája: – Olyan is ez a világ!
De tény­leg, ki tudná meg­mon­da­ni, hogy mi­lyen is ez a világ? Olyan, ami­lyen, vagy olyan, ami­lyen­nek sze­retnők? Mi is eme világ részei lennénk vagy csak külső szemlélői a Te­remtő művének? A gyönyörök és küzdel­mek élvezői, il­let­ve vállalói lennénk, Ádámok és Évák, vagy a te­rem­tett világ megkérdője­lezői, min­dig min­dent kétellyel fo­gadó Lu­ci­fe­rek?
De egyáltalán, hol van a te­rem­tett világ? Körülöttünk vagy bennünk? Meg­le­het, maga a kérdésfel­vetés hibádzik. Körülöttünk és bennünk kel­le­ne ke­ressük egy­szer­re a világot, hogy többé-kevésbé hi­te­les le­hes­sen vála­szunk a mi­lyen a világ? kérdésre.
Különben ha ezek­kel a kérdése­ink­kel Arany János­hoz for­dulnánk, ak­kor ő arra in­te­ne, hogy ne a világ mi­lyenségére, ha­nem minőségére kérdezzünk rá. Ő maga a mi a világ? kérdésre egy me­ta­fo­ra­so­ro­zat­tal vála­szolt, hat­sza­ka­szos vers­ben hatféle, de egyik a másik­kal egy­be­hangzó minősítést, választ adott, ahogy követ­ke­zik: a világ egy ko­pott szekér, egy régi men­te, egy ma­lom, egy vén mu­zsikás, egy roz­zant csárda, egy részeg em­ber… Ez­zel a me­ta­fo­ra­so­ro­zat­tal hang­za­nak egy­be az egyes névátvi­te­lek­hez kap­csolódó leírások, amit jó, ha tu­dunk a világról, sőt el­hall­gat­nunk sem sza­bad­na, éspe­dig azt, hogy „ha­lad­na, de nem messze ér”, hogy „moly, penész, por össze­et­te”, hogy „amint kéne, so­sem járhat”, hogy „nem tud ő már kez­de­ni mást”, hogy „rossz me­nedék télbe’, nyárba’”, s végül azt, hogy „fel­bu­kik a síma földön”.
Az iro­da­lomtörténeti meg­határozás sze­rint Arany lírai költészetének első virágkorában ke­let­ke­zett A világ című, az előbbi­ek­ben vázla­to­san is­mer­te­tett vers, 1852-ben írta a költő, s a tel­jes kiábrándulásról tanúsko­dik. Találni elég okot a kiábrándulásra az el­bu­kott sza­badságharc után, a császári önkényura­lom, a Bach-kor­szak éve­i­ben, Vörösmar­ty is a legsötétebb víziókkal nézett szem­be ek­kor: „Most tél van és csend és hó és halál” (Előszó). Igaz vi­szont, másutt a remény ígéretét fel­vil­lan­tot­ta, mondván: „lesz még egy­szer ünnep a világon” (A vén cigány). Arany is olyan­nak tar­tot­ta az em­be­ri természe­tet, hogy képes egy halvány remény­sugárban is bízni, úgy­mond tenyérnyi virágos tájat a pusztában is talál a ha­landó…
Választ ke­res­ve a kérdésre, hogy mi­lyen a világ?, egy­szer­re kell fi­gyelnünk tehát a külső és belső világra, továbbá a foly­to­nos változás tényére eb­ben is, ab­ban is, s külön is az em­ber­ben rejlő reményre. Ezt támaszt­ja alá az Enyhülés című, ugyan­csak 1852-ben írt Arany-vers, amely­nek egyik sza­kaszát vége­zetül szó sze­rint idézném: „Nin­csen olyan pusz­ta inség / Hogy magának ben­ne / A ha­landó egy tenyérnyi / Zöld virányt ne lel­ne; / És ha ezt a szél be­hord­ta / Si­va­tag fövénnyel: / Meg­si­rat­ja… de tovább megy / Örökös reménnyel.”

Bor­csa János: Örökségem. Ko­lozsvár, Kri­ter­ion Könyv­ki­adó, 2018.

Forrás: eirodalom.ro