Nászta Katalin: Ha Csép is otthon volt…
Kései sorok egy önvallomás elé
Többször, többen megírták már, milyen egyedi fajta a nemzetek közt a magyar. Ha verik, ha ölik, ha dicsérik – sírva vigad; senki oly búsan nem néz a pohár, és oly vidáman az élet fenekére, mint ő. Mert a cigány is, a székely is csak magyar. Húzza azt a keservest a füledbe, ontja a vicceit számolatlanul, és csillagokat álmodik oda, ahol ronda fekete lyukak vannak. Ilyenek vagyunk. Akiknek semmi sem elég jó, elég szép, elég nagy, elég kövér. Mindenhez hozzá lehet még tenni, mindent ki lehet fordítani, s ha elviselhetetlenül fáj, elviselni – amíg lehet. S amíg élünk…
Csép Sándor közeli baráti köréhez tartozhattam, felesége, legjobb barátnőm miatt. Nem történhetett meg, hogy ha Kolozsváron jártam, ne keressem fel őket, ne számoljunk be egymásnak… De ha Csép – magamban mindig így szólítottam – is otthon volt, nehezen jutottunk szóhoz. Hála Istennek, gondoltam, mert annyira szórakoztatóan és széles körű információkkal, véleményhalmazzal rendelkezett mindenről, még újsághoz sem kellett nyúlnunk. Mert Ő tudta. Mindazt pedig kellemes, mély csépsándori-rádióriporteri hangszínnel megfejelve. És a humora, – akkor is nevettetett, amikor a legjobban fájt neki.
Már azt hiszem, túl volt a munkanélküliség fázisán, amikor ideadta nekem az önvallomását, hátha kezdek vele valamit. Akkor még nem tudtam, hogyan tehetném. Most már elkéstem vele. Bemutatták közben mindkét színművét. Egyiket sem láthattam.
2010-ben megajándékozott Szép város Kolozsvár című, videó kalauzáról készült CD-jével, amit ő készített, írt, rendezett. (Albert Júlia színművésznő szavalataival, Csép Anna Júlia, a kislány gyermekhangja, Csép Gergő, a fia operatőrként voltak a munkatársai többek között.)
Nekem pedig azt mondta: Kati, te kolozsvári lány vagy!
Mindig hálával emlékezem rá, már ezért a mondatáért is.
Nászta Katalin
Kötetének (Csép Sándor: Két dráma. Irodalmi Jelen Könyvek. Concorde Media RT, 2004) összefoglalója (bookline.hu):
Királydrámákkal áll szemben az olvasó (már amennyiben királynak tekinthetjük Bethlent is, aki ugyan sosem koronáztatta meg magát). És tényleg, a Mi, Bethlen Gábor erdélyi történelmünk talán legnehezebb, de egyben legtermékenyebb korszakába kalauzol, és mutatja be a megmaradás, a túlélés drámáját. A szerző közelmúltunk-jelenünk sorskérdéseit tárgyalja a távoli múltba helyezve, és teszi ezt a műfaj szabályainak megfelelően. Ám hamar rá kell jönnünk, kétarcú szerzővel állunk szemben. A Mátyás a vigasságos felszabadult vidámsága bohókás ötletei, tréfás anakronizmusai mintegy azt sugallják: az élet sokkal változatosabb, szebb lehet, ha van erőnk bajaink hangoztatása mellett másra is figyelni. Csép Sándor nagyszerűen tud elmélkedni, eszméket üttetni, de ugyanakkor mulattatni, fülbemászó dalszövegeket írni – és mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem válik hétköznapivá. (Sántha Attila)
Csép Sándor (Arad, 1938. május 1. – Kolozsvár, 2013. január 16.) magyar riporter, rádió- és televízióműsor-szerkesztő, politikus.
A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult tovább, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófiai karán szerzett diplomát. 1968-tól a kolozsvári rádió szerkesztője, 1972-től a Román Televízió Bukaresti Magyar Szerkesztőségének munkatársa volt.
1990-től az újra alakult kolozsvári rádió és televízió főszerkesztője, majd a két intézmény szétválása után nyugdíjazásáig a televízió magyar szerkesztőségét vezette.
1999-től 2003-ig a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke volt, majd az audiovizuális sajtóért felelős alelnöke, az egyesület örökös tagja. 2008-tól a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei elnöke volt.
A kolozsvári Házsongárdi temetőben nyugszik.
A képernyőn legjelentősebbek irodalmi portréi; Mikó Imrével és Dávid Gyulával közösen készített dokumentumfilmet Petőfi erdélyi útjairól; iskolariportjai és honismereti vetélkedői népszerűek voltak. Egy tévéfilmje a kolozsvári Hóstátot örökítette meg. Alkotásai közül nagy visszhangot keltett a kalotaszegi egykeveszedelemről készített Egyetlenem c. riportfilmje (1975) s ennek bizakodó, fordulatot idéző folytatása (1979), majd publicisztikai feldolgozása (Katarzis, vagy csak éterbe kergetett szó? Korunk 1980/4).
A kolozsvári Állami Magyar Színház műsorába felvett történeti drámája, a Mi, Bethlen Gábor…, a nagyhatalmak erőterében a lelkiismereti szabadság és béke ügyét védő fejedelmet jeleníti meg.
A nevéhez köthető az Áldás, népesség nevű, a gyerekvállalást népszerűsítő, az erdélyi nagycsaládokat támogató kezdeményezés.
Egyik műve alapján készült a Mátyás a vérpadon című rockopera, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera mutatott be. (A Wikipédia nyomán)
Csép Sándor: Apokrif CV
Csép Sándor Gergely Csaba vagyok, Aradon születtem a XX. század közepe táján. Szerintem senki sem tudja pontosan az évet, napot. Szüleim a világrajöttöm okozta örömükben elfelejtették feljegyezni a családi kalendáriumba, így csak a legendáriumban szerepelek… A hivatali bejegyzésekben meg amúgy sem lehet bízni, mert – mint köztudott – az anyakönyveket is manipulálják. Fogadjuk el Einstein ama tételét, hogy az idő relatív, tehát pontosat sohase tudunk Kronosz dolgában. Attól függ, hogy fotonrakétán, vagy bivalyszekéren ülünk, amikor a karóránkra vagy a naptárra nézünk. Az információs társadalom polgárai vagyunk, az infórobbanás századában élünk, de ugyanakkor a bizonytalan hírekké züllesztett infók óceánjának áradásában fuldoklunk. Biztos lehet valamiben is az ember? Nincs ez másképp a földrajzi helyekkel sem. Egy példával élnék: tessék megnézni a földgömböcön Amerikát és Európát, meg alatta Afrikát. Valamikor egyben voltak és Eu-Afrika ma is ölbe vehetné Észak- meg Dél-Amerikát is, ha az a fránya Atlantinak becézett Óperenciás nem férkőzött volna be közéjük. Ilyenformán nagy a bizonytalanság iskoláim körül is.
Egyes hírek szerint, lehet, hogy Ágyán jártam elemibe. Nem tudom, csak arra emlékszem, nagyon szomorú voltam amiatt, hogy nekem igazi iskolatáskám volt és nem háziszőttesből, vagy posztóból készített bakóm, mint az osztálytársaimnak. A bakó nagy jótevője volt minden nebulónak: ha nem készítette el valaki a házifeladatát, rá lehetett fogni a bakóra, hogy iskolába-jövet ledörzsölődött a palatábláról. Úrias táskám mián én nem tudtam hasonló magyarázattal előállni. Egyéb úrias dolgaim miatt aztán még tényleg rengeteg bajom volt az életben. Lelkész-apám, államosított kapitalista nagyapám, grófnő dédanyám, mint a klerikális reakció és a kizsákmányoló-tőkés-földesúri-kulák-burzsoá osztályok képviselői sok nyomorúságot szakajtottak rám, talán többet, mint a középkori jobbágyokra és az újkor proletárjaira. Pedig ők nem akarták, na de a mindenütt jelenvaló, mindent intéző elvtársak se tehettek mást, mint amit tettek, mert, amint tudjuk Pelikántól, a híres film, A tanú gátőrétől, az osztályellenség és a nemzetközi helyzet is állandóan fokozódott. Vigyázni kellett az eszme megvalósulására. Aztán amint szintén köztudott, félévszázadon át az eszme diadalmaskodott – a józan ész fölött.
Én kérem, minden megtévesztő híresztelés ellenére, becsületes bádogos szerettem volna lenni, de csak hellyel-közzel sikerült megvalósítanom ezt a nemes és közhasznú életcélomat. A béke- és osztályharc mellett a konkurencia is erősödött, de nem volt zökkenőmentes a horganyzott lemez, a forrasztó páka és a pléh-ellátás sem. Így aztán kínomban többnyire egyebekkel kellett foglalkoznom. Iskoláimat az aradi „Kossuth” -ban, meg a Katolikus Gimnáziumból államosított Magyar Vegyes-ben jártam ki. Voltam két évig joghallgató a kolozsvári Bolyai-n, de az ’56-ot követő tisztogatás után kirúgtak a „kismoszkvának” becézett műintézetből. Néhány barátommal együtt át akartunk szökni a pesti srácokhoz, hogy mi is részt vegyünk Molotov-koktélos akcióikban. Sajnos két hét alatt kiderült, hogy több az orosz tank, mint a benzines üveg. De, mint mindig, – ahogy a későbbiekből kitűnik, nekem akkor is szerencsém volt, hiszen nem kerültem rács mögé, mint barátaim közül néhányan s legszebb egyetemi éveim következtek a Teológián, ahova rossz származásom és viselt dolgaim dacára felvettek. Szép karrier várt volna rám, mondogatták, mert a rektor ki akart küldeni Svájcba, hogy kitanuljak tudós professzornak. Na, de én összebalhéztam a püspökkel és nem lett semmi a genfi, meg a bázeli tanulmányokból. Ezzel aztán megint szerencsém volt, mert valami rövidzárlat állhatott be a szocialista lágerben s 1963-ban nem kérdezték az egyetemi felvételin, hogy ki fia-botja vagy. Így én is labdába rúghattam s filozófia-hallgató lettem, immár a Babes-Bolyain, mert addigra Csaucsecku és Iliecku elvtárs a kommunista párt bölcs gondoskodása és a nemzetiségi kérdés példás megoldása szellemében eggyé tette a kettőt. (Sokáig az egyetem előtt, a Farkas utca elején állott a Musszolíni-Dúcse ajándéka, az ikerpárt – Rómuluszt és Rémuluszt – szoptató anyafarkas szobra. Akkor mondotta volt a híres zenetörténész, Lakatos Pista bácsi tettetett álmélkodással: „Azt eddig is tudtam, hogy Bolyainak Farkas volt az apja, de Babesről nem tudtam ugyanezt!”)
Az egyetem elvégzése után már letettem a bádogosságról és szociológus szerettem volna lenni. De nem sikerült, amiből aztán megint kikerekedett a szerencsém, mert riporter lettem a kolozsvári rádiónál, aztán a televíziónál.
Tévés pályafutásom során leghíresebb munkám az „Egyetlenem” című szociográfiai filmesszé volt, amely az egykézésről szólt s amit még 30 év után is emlegetnek. – Annak idején a „kékszeműek” is figyelemre méltatták, úgy emlegették, mint nemzetsirató nacionalizmust és csodálkoztak, hogyan lehetett műsorra tűzni a Román Televízió magyar nyelvű műsorában?!
Sokak számára gyanús volt szakmai felfele ívelésem. Némely személyek a titkos szolgálatokkal való együttműködésemnek tudták be a történéseket. Alkalomadtán nem is tagadtam intenzív kapcsolatomat a szekuval, tudniillik igen gyakran felkerestek és – amint mondani szokták, sor került a hóhér akasztására -, mert ők interjúvoltak engem. Végül is úgy kirúgtak az állásomból, mint kakukk-fiúk a fészektulajdonost. Persze magam sem vagyok teljesen ártatlan eme fordulat bekövetkeztében, mert mikrofonnal-kamerával azt firtattam-fájlaltam, hogy az Erdőháton, meg Kalotaszegen is fogy a magyar. Meg az is igaz, gyakran hülyéskedtem imígyen: „Nézd má’ haver, nem úgy áll ez a miklafónia a kezembe’ mintha kézi gránát vón…? Na de ez nemcsak jóhumorú fülekbe jutott el.
Közben írtam egy színdarabot a 400 éve született Bethlen Gábor tiszteletére, amit 40 előadás után betiltottak. Az „Egyetlenem” – film színpadra írt változatának még próbáit sem engedélyezték. Egyszóval nem csodálkozom azon, hogy az utcára kerültem. Három évig voltam állás nélkül, de akkor is szerencsém volt, mert már volt három gyermekem. A feleségem színészi kisfizetéséből, szüleink nyugdíjtámogatásából, rokonok, barátok, sőt ismeretlenek alkalmi adományaiból eléldegéltünk. Ezek után megint rám köszöntött a szerencse, mert kedvenc professzoromnak, aki egyetemi katedrája mellett a Korunknak is főszerkesztője volt, sikerült felvennie engem takarítónői posztra, tudniillik írnom-közölnöm nem volt szabad még akkor sem. Jó környezetbe kerültem. Vittem-hoztam a postai küldeményeket, port töröltem, kihordtam a szemetet… Bár három évig végeztem ezt a munkát, a kebleim is megnőttek, mint egy igazi bejáró asszonynak, de bevallom, sepregetésben még ma sem vagyok nagy ász… „talán, ha mégis bádogos lehettem volna, akkor megmutathattam volna tehetségemet” – szoktam nosztalgiázni. Viszont olyan helyesek voltak a kollégáim, hogy sohasem tettek elmarasztaló megjegyzést munkám minőségére. Ernő bácsi, Guszti, Ica, Julika, Viki, Dani, Miklós, Gyöngyike, Irgumburgumos Zoltán ideális munkatársak voltak. S az aranyos kis csajok, a bűbájosok, akik borongós napokon is napfénybe borították a szerkesztőséget: Tündike, Jucika, Boglárka… és hogy ki ne felejtsem, a teljes névsor kedvéért, ott volt még „hogyishijjákos” Lajcsi, ő is ott volt…
Nekem attól is jó volt ott lenni, mert engem ott évente kilencszer-tízszer ünnepeltek. Tekintve, hogy három keresztnevem van, amit egy mélyromán anyakönyvvezetőnek köszönhetek. Az történt, hogy amikor jóapám bejelentette világrajöttömet az aradi városházán és mondá, hogy a gyereke neve Sándor lészen, a szigorú hivatalnok azt válaszolta, hogy Álékszándru, a Sándort betiltotta a törvény. Na, ha így állunk, akkor lesz még egy neve a gyereknek: Gergely, írja be főkönyvvezető úr, ahogy mondom: „Dzsérdzséli, a végén ipszilonnal. – „Ez is be van tiltva, csak Grigorie lehet” – így a tollnok. – Apám nem mindig bírta leleménnyel: Írja be az úr harmadik névnek: Csaba! – Mivel erről a névről nem rendelkezett a törvény, az anyakönyvi kivonatomba bekerült ez az ősmagyar név is. – Így hát azóta három keresztnévvel élem világom. Apám akkori bosszúsága sok ünnepi pillanatot szerzett nekem a későbbiekben. – Guszti barátom rendszeresen átnézte a naptárt és évente mindegyik nevemre háromszor is rájárván az alkalom, boldogan közölte a jeles napot s hozzátette, hogy teljesítsem ünnepelti kötelességemet. Hoztam is rögvest az itókát, meg valami harapnivalót. Csaptunk olyan bulikat, hogy csak úgy rezegtek a vármegyeház ablakai, lévén, hogy ott, a híres épületben működött a szerkesztőségünk. – Szóval itt is szerencsém volt, mert a gyakori névnapi hacacáréknak köszönhetően könnyebb volt kivárni a gengszterváltást. – Így érkezett el ’89 vége, amikor magam is tüsténkedtem az események lebonyolításában. Bár mindig a ház előtt állt a bemelegített autónk, de megint szerencsém volt, mert nem kellett elmenekülni. Sajnos, a bánat nem került el, mert városunk civil lakosai közül többeket, – köztük egy rádiós kollégát – lemészároltak valami gazemberek, párdon: terroristák. Ma sem tudjuk, kik voltak a tettesek, csak azt tudjuk, hogy az áldozatoknak nem kellett volna meghalniuk.
Csép Sándor a dévai árvák egyik szobájában
A következő napokban, hetekben, hónapokban, években rádióindításban, televízióalapításban, intézményszervezésben igyekeztem magam hasznossá tenni. Akkor is mondták a barátaim, hogy hülye vagyok, mert inkább többmilliárdos kártérítési pert kellene indítanom a Román Televízió ellen, mert tönkretettek szakmailag, anyagilag, egészségileg… Nem tartottam ízlésesnek…
Ehelyett „Egy független erdélyi televízió felette szükséges voltáról” címen felhívást tettem közzé a MÚRE közlönyében. Az MTI elnökének segítségével egymilliárd forint támogatásról szóló ígéretet kaptunk az Erdélyből kiszármazott, akkori magyar miniszterelnöktől, akinek utódja hétszázmilliót ebből rögtön elvett, de háromszázmillió HUF, (cca. negyvenötmilliárd ROL) megérkezett, sajnos nem a MÚRE, hanem az RMDSZ által „felügyelt” Janovics Jenő Alapítvány” számlájára. Az MTV felajánlotta az indulásunkhoz az M2 antennáját, szakmai támogatását, ugyanezt tette a Duna Tévé is. Az adások beindulhattak volna 2006 május elsején. Hogy mindez elmaradt, nem rajtam múlott. – Újabb híreim nincsenek, mert a havonta kötelezőm kuratóriumi üléseket az elnök, már több mint egy éve nem hívta össze. (A Működési szabályzat általam is elfogadott szövegében még szerepelt az Alapítók – ami magam is volnék – ama jogosítványa, hogy összehívhatják a kuratóriumi ülést, ha szükségét látják. Aztán titokzatos módon a végleges szövegből ez a passzus már kimaradt. Úgy látszik, privatizálta valaki az erdélyi – egyelőre fantom – televíziót. – De ez már egy másik, hosszú és szomorú történet… Viszont itt is hozzám szegődik majd a szerencse, mert egyszer úgyis lesz nekünk saját közszolgálati televíziónk.
Régi rögeszmém, a demográfia tovább foglalkoztat s egyre inkább elkeserít, hogy a népesedés ma már nem válságos, hanem katasztrofális képet és jövőt vetít elénk, de derék vezetőink mindig csak a következő választásokra gondolnak, nem a következő nemzedékekre. Sokszor elmélázok azon, hogy megértünk a z ítéletre…
Szerencsém azonban sosem hagy el végleg. Ha KO-olnak, mire a bíró 9-ig számol, már talpon vagyok… Mindig tudok újra és újra bizakodni.
Elmondhatom, hogy erdélyi püspökök, magyar ifjak, nemes emberek segítenek az Áldás-Népesség Mozgalom ébresztésében és azt remélem, hogy megmaradunk a Kárpát-medencében.
„Hetvenévesen sem fér a bőrében” – mondogatják felőlem mostanában. Én ezt nem veszem sértésnek, hanem bóknak és elismerésnek, rám figyelésnek tekintem. Újabban megint politizálok. Részt vettem egy pénztelen, hatalom nélküli ellenzéki párt alapításában, sőt, a megyei szervezet elnökévé is megválasztottak. Zúdul rám a szerencse itt is: nem kell nekem indulnom a város polgármesteri székéért folytatott választási kampányban.
Közben, amikor jobb napjaim vannak, betűvetésre adom a fejem. A kézirat korában betiltott Egyetlenem dráma és az ugyancsak hatalmi abortuszt szenvedett Mátyás, a vigasságos komédia után írtam egy drámát is városunk szülöttjéről: „Ne félj önmagadtól”. Ebből született a rock-opera, Mátyás a vérpadon címmel.
1996-ban megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2001-ben az Árpád-díjat, 2006-ban pedig a MÚOSZ Aranytoll Díját. Ugyanabban az évben a Román Televízió is megkövetett, adott egy Diploma de excelenta-t. Nem jelent különösebb előnyt, de a nemzet színészével, Florin Piersic-kel együtt díszeleghettem az egész ország előtt.
Ugye már megint szerencsém volt. Akkor, álmomban, – mint a József Attila anyja – „fehér kötényt” hordtam s a „postás is köszönt” nekem… amikor jött a nyugdíjammal.
Ennyi szerencse után mit kívánhatnék még?! – Ja igen! – valaki majd hozza „át a szerelmet a túlsó partra.”
Pusztai Péter rajza