Igencsak komplex a Határtalan című félperces valósága. Megpróbálom elemezni. Azt, hogy miképpen fér bele hat sorba a magánelet, a közösség, a múlt.
A kép eredetije az, ahogy lentről látom a nagy gépet, Boeing talán. Piros lámpa kigyúl rajta. A másik fogódzó az éppen befejezett nagyobb repülőutunk. Az út során ha nem is féltem, gondoltam arra, hogy esetleg leszakad a szárny, lezuhanunk, ott ültem a szárnnyal egy magasságban.
És hát magyar olvasóként nem tagadhatom, hogy a fentről látott vidék Radnóti versét, a Nem tudom-ot juttatja eszembe, ott rezeg az ő képe, félelme, vallomása.
Amit viszont a saját félelmem fog össze: a repülés itt az életünket jelenti, az utóbbi félszáz esztendőt. Attól remegünk, hogy tragikus irányt vesz a jelen. Lezuhanunk, felszántunk, ahogy Vadmalac gondolja, tengervizet, mezőt.

(Gergely Tamás: Határtalan

Vadmalac a felhőket figyelte. Fentről, egészen pontosan egy Boeing fedélzetéről. Szépek voltak, a felhők. A felhőtakaró. Olyannak tűnt, mint egyetlen végtelen fehér szőnyeg.
„Nincsenek benne határok.”
Miközben tudja, hogy lent, a valóságban, vagyis a földön, vannak. Országhatárok.
„Benne. Rajta, keresztül.”
A kicsi vörös lámpa a Boeing hasán, világítani kezd, akkor is, amikor nem kellene.
„Mi van – röffenti el magát Vadmalac, s agyarát simogatja –, mit szántunk fel: tengervizet, mezőt?”)