Krisztus vándorlása közben eltévedt a Hargitán. Sehol sem talált valami szekér- vagy útnyomot. Végül világosságot látott valahol. Odament. Szénégető kunyhóhoz ért, előtte tűz lobogott, szénégetők ülték körül. Szállást kért tőlük. Azok szívesen adtak. Krisztus nagyon fáradt volt, leterítette a köpenyét, ahová mutatták, s nyomban elaludt.
Másnapra nagy eső esett, s a szénégetők sehogy se tudtak tüzet gyújtani. Sokat vesződtek vele. Krisztus látva ezt, leterítette a köpenyét, s olyan nagy tüzet rakott rajta, hogy a szénégetők az összes szenüket ki tudták vele égetni. Mikor elkészültek az emberek, Krisztus leszórta a tüzet a köpenyről s magára vette, semmi baja nem lett a köpenynek. Aztán elbúcsúzott tőlük. Előfordult máskor is, hogy nem tudtak tüzet gyújtani, úgy felázott a talaj. Ekkor eszükbe jutott az idegen ember – nem tudták, ki volt -, s ők is leterítették a köpenyüket, de bizony nem gyulladt meg, ahol egy kicsit parázsolni kezdett, rögtön kiégette a ruhájukat.
Azóta is minden szénégető köpenye lyukas. Aki nem hiszi, nézze meg.

(Udvarhely megye – Jakab, 1903)

Forrás: Parasztbiblia. Osiris könyvtár. Folklór, 2001