A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha?
Aki sötétbe született magyarnak,

hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?

Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet

a haza és a hazátlan között.
A vonzódás a fényhez örök kényszer,
rációt győznek érte ösztönök,

hogy leszámoljanak a vaksötéttel,
hiszen minden élni, látni akar!
Otthont teremtve küzdeni a véggel.

Másként nincs élet, ember és magyar!
És mi mintha már csak sötétből látnánk
a fényt, ami árnyékába takar,

többletként éljük a haza hiányát:
a „nincs”-ben teljesül a végtelen,
s egy nyelvében élő világ hazáját

őrzi bennünk a boldog értelem.
De nyelvében egy világ meddig élhet,
ha nincsen földje ahhoz, amit terem?

Meddig lehet a fény árnyéka élet,
meddig ad otthont hitünknek az ég,
s mikor jön el a nap, mikor a fénynek
s árnyéknak közös hona lesz a vég?