Dancs Artur: Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (10)

Fejedelmi nap szivárvánnyal díszítve

Esős reggelre ébredtem vasárnap. Az előző napok hosszas gyaloglásai és a hegymászások is megcsapolták energiakészleteimet, a borongós idő csak lustábbá tett. Mégsem akartam elvesztegetni egyetlen napot sem. Mert mi van, ha a hátralevő napok mind ilyenek lesznek? Nem áldozhatom fel ezt a rég várt nyaralást az időjárás szeszélyeinek. Elsősorban is az erkélyre mentem egy csésze eszpresszóval, és úgy ültem, hogy a házak közt rálássak a kéklő tengerre, másfelől meg a párába burkolt hegyoldalra. Eszembe jutott a Monet-kilátó a hegyen, a Mostaccini-villa, amelynek kertjében Monet festette a bordigherai látképet, és máris kigyulladt fejemben a megoldás fényes égője az aznapi programra. Monet! Érkezésem estéjén fedeztem fel a házfalnyi óriásplakátot a szomszédos kultúrcenter előtt a főutcán, amely hatalmas betűkkel hirdette: „Monet visszatér Bordigherába”. Soha nem álltam meg elfoglalt napjaim során elolvasni a részleteket, mintha sejtettem volna, eljön majd az esős nap, amikor éppen megfelelő program lesz ez. Gyorsan utánaolvastam, és legnagyobb boldogságomra kiderült, azon a hétvégén a Párizsból Bordigherába egy ideiglenes kiállításra „hazahozott” Monet-alkotás tiszteletére megnyitják a királynő palotájának kapuit hosszú évek után.
A Villa Margheritát jól ismertem már korábbi itt tartózkodásom óta. Büszkén állt az egykor volt Moreno-kertek helyén, a domboldalon, a Via Romana fölött. Megközelíthetetlen volt, az útra nyíló nagykapu láncokkal bezárva, a kastély magasabban, sűrű növényzettel övezve, lehúzott redőnyökkel, bezárt barna zsalugáterekkel és franciaablakokkal, mint egy alvó gyönyörűség.

Savoyai Margit királyné azt követően érkezett a riviérára, és konkrétan Bordigherába, hogy férje, I Umberto ellen Nápolyban merényletet követtek el 1878 novemberében. A királynő a doktorok javallatára érkezett felépülni a sokk után. A néhány évvel azelőtt elkészült Bischoffsheim rezidencia vendége volt Regina Margherita, és mivel szívéhez nőtt a város, a későbbi években is visszatért Bordigherába, az óváros és Cape Sant’Ampelio közötti domboldalon elhelyezkedő, lélegzet-elállító kilátást nyújtó szállodában – amely ma üresen áll a Marabutto fölött. A német származású bankár, Bischoffsheim hamarosan felszámolta tulajdonait a városban és Franciaországba költözött, a Charles Garnier építette villát pedig 1896-ban a Bowes-Lyon család vásárolta meg, a későbbi angol királynő, II. Erzsébet dédszülei. A lord nem óhajtotta a régi tulajdonos nevét használni, és a villát nővére, Mildred Marion Bowes-Lyon grófnő tiszteletére átkeresztelte Etelindára, utóbbi 1894-ben Firenzében sikerrel bemutatott, azonos című operájának állítva ezzel emléket.
Az olasz királyné mind több időt töltött a riviérán, ezért a lord halálát követően, a Bowes-Lyon családtól megvásárolta az Etelindát és az ezzel járó hatalmas parkot – ami, mint mondottam, az egykor volt, egybefüggő Giardini Moreno része. Mivel a királynő udvartartásának a családi használatra épült villa szűkösnek bizonyult, ezért még abban az évben, 1914 tavaszán elkezdték egy kastély építését a villától fennebb, a domb oldalán, a kertben. Luigi Broggit választotta ki a királyi család főépítésznek, és a park kiépítését a német Ludwig Winterre bízták. Két év után készült el a kastély, amelynek alagsorában a háztartáshoz szükséges termek helyezkedtek el, mosoda, vasalószoba, az akkori korban ultramodernnek számító felvonó gépháza és egyéb, a kiszolgáló személyzet részére fenntartott helyiség. A földszinti részen a társasági életre berendezett termek és szalonok találhatóak. A királyi könyvtár is itt kapott helyet valamint az audiencia-szoba, ahol szükség esetén hivatalos tárgyalásokra is sort keríthettek. Kápolnát is építettek a királynő részére, ez is a földszinti nagyteremből nyílik. A királnyő lakosztálya és a királyi családnak fenntartott szobák is a lenyúgöző lépcsősor tetején, az első emeleten helyezkedtek el, míg a vendégszobák és az udvartartás legfelső rangú nemeseinek apartmanjai a fentebbi szinten, a második emeleten. Az impozáns főlépcső színes üvegablakain a királyi címer azóta is épségben őrzi a letűnt kor emlékeit. A kastély fő szintjéről, a királyi lakosztályokból nyíló terasz talán a legszebb látványt biztosította, amit Bordigherán felkutathat az ember. Tudtam, olvastam róla, fényképeken, híres festményeken is láthattam ezt a kilátást. De álmodhattam-e valaha is arról, hogy egy ilyen eső utáni friss levegőjű nyári délelőttön ott fogok majd egyszer állni, újra és újra elámulva mindattól, ami velem történik?… Broggi a tetőre is tervezett egy teraszt, amely egy kis hídon keresztül a felső Moreno-kertbe biztosít átjárást.
A királyné olyannyira szerette Bordigherát, hogy amikor csak tehette, leutazott a riviérára, és – jobbára május és december között – a bordigherai kastélyban tartózkodott. Utolsó napjait is itt tölötte, 1926 telén itt is húnyt el. A mai Margherita villából halála másnapján a Corso Italia elegáns pálmasora alatt vitték koporsóját a vasútállomáshoz utolsó útjára Rómába – ahol a Pantheonban helyezték örök nyugalomra.

Izgatottan lépdeltem a Via Romana felé, miután eldöntöttem, haladéktalanul meglátogatom a sok év után megnyitott kastélyt. Monet is érdekelt, hisz közvetve, Monet festményei hoztak el ebbe a mesevilágba, amit André Aciman regénye és esszéi tártak fel előttem fokozatosan. De a rendkívüli lehetőség még izgalmasabbá tette a látogatást az egykori királyi rezidenciába. Már abban a pillanatban, amikor kiléptem az ajtón, és elindultam felfelé az emelkedő kisutcán a Via Roma felé, éreztem, hogy a reggel az idővel együtt beborongósodott hangulatom olyan gyorsan napsugarassá vált, mint amikor a vihar után a nap szétszaggatja az esőfelhőket, és ragyogó tündökléssel lepi be az eső áztatta tájat, fehér ködfelhőket aggatva emitt-amott a szuszogó hegyoldal magasabb szirtjeire. Az utam mentén sorakozó villák ízléses egymásutánja csak még jobb hangulatot idézett elő bennem. Szedtem a lábam, le ne maradjak a kapunyitásról, ugyanakkor legszívesebben minden villa előtt hosszan elidőztem volna, hogy belessek a rózsáktól, liliomoktól, citrusoktól és gyümölcsösöktől illatozó kertekbe, megbámuljam a napernyős balkonokat, a tenger felé nyíló franciaablakokat, a fejedelmi lépcsőfeljárókat, és elképzeljem, micsoda életvitelt takarhatnak ezek a házak, vagy inkább paloták.
Percek alatt értem fel a Moreno-kertekhez, csak egy gyors pillantás vetettem a szálloda nyilvános park-szegletébe, amit korábban már alaposan bejártam, majd az Etelindához érve, meglepve láttam, nyitva felejtették a kaput, besurrantam hát, a kertbe, hogy megérinthessem legalább, hogy kitaláljam, hol állhatott Monet festőállványa, amikor ezt megfestette minden oldalból azokon a híres festményeken, amelyekért Párizsba vagy Floridába utaztam. Pillanatokba tellett, hogy valaki észrevegyen, egy olasz asszony szaladt elém sovány karjával integetve, hogy nem szabad itt lennem, az ő hibája, hogy nyitva hagyta a kaput, de értsem meg, a villa zárva van. Szomorúan bólogattam. Jól tudtam, hogy az Etelinda zárva tart, környékét felverte a gaz. Csak reméltem, mondom, hogy legalább a kertben széjjelnézhetek, ha már arra semmi esély sincs, hogy valahogy bejussak az épületbe. A nő nem értette, amit mondok, csak nagyjából, és valamit egy papírra leírt. Azt meg én nem értettem, főleg, hogy mondott is valamit delután 4 óráról.
– Sii qui alle sedeci!
Minden olasz tudásomat és valamennyi kézügyességemet is felhasználva aztán én már sikeresen megérttettem magam vele, majd ő következett, és mégegyszer leírta: 16.00, qui. Azaz délután négykor, itt. Akármit is jelentsen ez, boldogan megöleltem, és szaladtam is a szomszédos Margherita kastély kapunyitására, hogy a megbeszélt randevú idejére mindenképp „qui” legyek. A nő rezzenéstelen arccal bámult utánam, majd legyintett, és sietve beláncolta mögöttem az Etelinda kapuját.
A királyné nyaralóját elérve, boldogan fogadtam, hogy a házigazdák az idősebb látogatókkal vannak elfoglalva, és azok szállításával golfkocsikon a magasabban fekvő kastély bejáratáig. Így ugyanis kedvemre térhettem le a főútról, és felszöktem a kertbe. Buja növényzet vett körül, pálmafák, citrusok, virágok és kaktuszok. Apró ösvények kanyarogtak minden irányba. Örömmel vegyült izgalom feszült bennem, mikor a lombok közt megpillantottam a kastélyt. Hogy ne maradjak le a Monet-kiállításról sem, felsiettem a főlépcsőkön a bejárathoz. A kastély csak néhány terme volt megnyitva. Amint arról olvastam is, az eredeti bútorok közül nem sok maradt fenn, és a sok átalakítás miatt az évtizedek során, a királynő fürdőszobája és szűk privát lakosztálya maradt csak meg többé-kevésbé hitelesen. Természetesen a főlépcső is és a lépcsőre fényt biztosító hatalmas ólomüveg ablakok a király és a királyné címereivel.

Örömmel tapasztaltam, hogy nem csak Monet Párizsból erre a rövid időre ideutaztatott festményei voltak kiállítva, hanem a villa állandó képgyűjteménye is. Utóbbi lényegében a milánói mágnás, Angelo Terruzzi magángyűjteménye, különbőző híres festők Bordighera-festményeit tartalmazza.
A város ugyanis egy évtizede vásárolta meg a villát, és a Terruzzi alapítvány hathatós támogatásával restaurálták több éven át, hogy kultúrális célokat szolgálhasson, s mint olyan, hasonló ritka alkalmakkor megnyittassék a látogatók előtt. A Savoy család ugyanis, a királyné halálát követően a villát a háborúban elesettek és eltűntek családjainak szövetsége részére ajánlotta fel jótékonysági célzattal.

Érdeklődéssel néztem végig a kiállítást, a tárlatokat, de igazából a legfontosabb számomra az a pillanat volt, amikor az első emeleten a központi nagy terasz kijáratához értem. Az ajtó résnyire volt csak nyitva, és két oldalról nehéz bársonyfüggöny óvta a festményeket a napfénytől. A függöny mögül izgalommal lestem ki a zavartalan kilátásra a tengerre és Bordigherára. Nyikorogva nyitottam szét az ajtót, s amíg a látogatók a képekbe merülve követték a tárlatvezetést, kiszöktem az erkélyre. A lélegzetelállító panoráma ott volt előttem, megölelhettem, magamba szívhattam – beszélhettem hozzá. Tudtam, mennyi történelmi személy, művész és uralkodó fordult itt meg ezen a teraszon, és most abban a kiváltságban volt részem, hogy ugyanonnan nézhettem át a Francia Alpokra, a Földközi-tengerre és az óvárosra, Bordighera Altàra a jó öreg haranglábbal, oly összetéveszthetetlenül. És szinte karnyútásnyira a kastély kertjében ott állt az Etelinda egy izgalmas kaland ígéretével.
Hosszan időztem el a teraszon, és mivel nem húztam be magam mögött a nyikorgó ajtót, mind többen merészkedtek ki. Már nem esett, a nap is elő-előbukkant, a tenger pedig visszanyerte azúr színét. Nehezemre esett otthagyni azt a látványt, de kíváncsi voltam a földszinti, társalgóból nyíló boltíves teraszra is. Francia turisták pihentek az asztalok köré ülve, s miközben az eső ismét szemerkélni kezdett, lementem egy újabb kis lopott csavargásra a kastély kertjében. Közeledett a négy óra, és mind az járt a fejemben, milyen meglepetésre számíthatok attól az asszonytól, aki olyan vehemensen kergetett ki a villa kertjéből. Pár perccel négy óra előtt érkeztem vissza az Etelinda kapuja elé. Pár lépésre lehettem, mikor a nő lépett ki a kapun egy nagy kutyát sétáltatva, és mikor szeme sarkából észrevett, sietve visszaszaladt, és bezárta a kaput, majd úgy intézve, mintha nem látott volna, az ellenkező irányba elsietett az ebbel. Csalódottam néztem utána, valami rosszízű felültetést sejtettem a dologban. De nem akartam elhamarkodott véleményt alkotni az ügyben, úgy gondoltam, legtanácsosabb, ha kivárom a megbeszélt időpontot.
És jól tettem. Pontban négykor a nő visszajött – immár kutya nélkül – és miközben kitárta a kaput, intett, kövessem. A bejárathoz vezetett, és intett, ott várjak. Perze, hogy nem vártam. Azonnal leugrottam a túloldalra, ahol azt a helyet sejtettem, ahonnan Monet a Villák Bordigherában képét festette. Egy elegáns idős pár is érkezett a kapu irányából – a nő megint elmulasztotta bezárni, gondoltam… Ekkor egy férfi lépett ki odabentről, és olaszul köszöntött engem és az idős párt is, majd angolul szólt hozzám:

– Egy rendkívüli villalátogatást szervezett az alapítványunk néhány tagunknak, akik éppen ma érkeztek Bordigherába a Monet-rendezvényre, és Anna szólt a maga érdekében is – intett a nő irányába, aki a hallban az asztal mellett tett-vett – nagy szerencséje van, mert ma így ön is megtekintheti az Etelindát.

Szerettem volna megköszönni az asszonynak ezt a szerencsés kiváltságot, de amaz a dolgaival volt elfoglalva, és nem kereste a találkozást a tekintetemmel. A férfi a szalonba vezetett, ahol leültetett, és kérte, ott várjak, amíg a többiek megérkeznek. Értek-e olaszul, kérdezte, mert az idegenvezetés majd csak olaszul lesz, nagyon szűk az idő, és nem lenne idő többnyelvűre. Intettem, hogy reményeim szerint, igen, és lényegében én már így is maradéktalanul boldog voltam, hisz éreztem, csodálatos dolgok történnek velem.
Már a bejárat előtt egy mozaikból kirakott évszám jelezte a királynő első látogatásának esztendejét, 1878. Nem kerülhette el figyelmemet az egykor volt, első tulajdonos Raphaël Bischoffsheim nevének monogramja sem a bejárat feletti árkádokon, és a Garnier mester mór díszítései a villa homlokzatán, a színes csempékből kirakott mozaikok. A német bankár Párizsban ismerte meg Garniert, aki épp befejezte a Párizsi Opera építését, és kérte fel házának építésére Bordigherán. Garnier impozáns palotát tervezett, amelyhez nagyon sok részletet saját villájának terveiből is felhasznált. Bischoffsheim kapcsolata azonban megromlott a városvezetéssel a Via Romana – akkor még földút – elegáns kövesúttá való kiépítése és egyéb fejlesztések ürügyén, amire a város nem volt nyitott és nem is lelkesedtek a bankár futurisztikusnak számító ötleteiért. A villa építésébe sem óhajtott ezért már nagyon sok pénzt és energiát belefektetni, és utasította Garniert, faragjon le a grandiózus tervekből. Ami mindenképpen megmaradt, maga a torony, ami oly hasonlóvá teszi ezt a villát Garnier villájához, és persze a belső elegancia, ami Charles Garnier munkáit jellemzi, a legapróbb részletek, az összetéveszthetetlen díszítések.

Belépve a hallba, újabb elegáns körmozaik fogadja a látogatót, és impozáns festmények mindkét oldalról a magas falakon, szemközt pedig a főlépcső. Az egykor volt társalgó és billiárd szoba volt most berendezve a látogatóknak székekkel és egy jelképesen, múlt századi fejedelmi vacsorára emlékeztető dekoráció gyanánt, egy megterített hatszemélyes asztal. Odakinn közben a szemetelő eső is elállt, és kibújt a nap. A szalon ablakai a kertre nyíltak, és friss levegő áradt be az állott levegőjű terembe, Az ablak alatt elvonuló fejekből láttuk, érkeznek a meghívott vendégek, az idegenvezetőnk pedig – akinek nevét szégyenszemre nem jegyeztem meg – előadta a villa történetét. Nem csak Margit királyné, és nem csak a későbbi angol királynő, Erzsébet dédszülei, a Bowes-Lyon grófék laktak a villában hosszabb-rövidebb ideig, de vendége volt Pasteur is, illetve az olasz királyné édesanyja, Genova hercegnője, Szárdi Erzsébet.

Megelégedéssel tapasztaltam, hogy minden nagyobb erőfeszítés nélkül is értettem az idegenvezetés érdekes, történelmi adalékait, és miután magam is sokat olvastam előzőleg a város történetéről és az épületről is, azon kaptam magam, hogy – az idegenvezető legnagyobb elsimerésére, mind gyakrabban tudtam hozzászólni az elhangzottakhoz. Felvezettek az emeleti részre is, majd amikor a teraszon mindenki elkészítette a fotóit, az idegenvezető odajött, és megköszönte közreműködésemet az előadása alatt, majd intett, hogy amíg a vendégeket leviszi egy kis eszmecserére, megengedi, hogy magamban birtokoljam a teraszt, a tornyot, hogy fotózhassak kedvemre. Megköszöntem, és elmondtam utazásaimat Monet festményeinek nyomában, és azt is, milyen sokat számít nekem ez a mai délutáni váratlan látogatás az Etelindában. Elismerően hallgatta meg a történeteket, és odahívott a terasz szélére a korláthoz, és egy távoli házra mutatott az óváros aljában.

– Ha már ennyire szakembere Monet-nak, mindenképp el kell magának mondanom, az az a ház ott, az Angol-negyedben, ahol Monet lakott 1884-ben, itt tartózkodása idején. Ha szerencséje van, egyszer oda is bejuthat majd, hogy a mester szobáját megtekintse. Az irgalmas nővérek nem tartják ugyan nyitva a kapukat, de alkalmasint meg lehet próbálni bebocsátásért folyamodni.
Hálás voltam vendéglátóm kedvességéért és segítőkészségéért. Az pedig minden addigi örömömet felülmúlta, hogy ott lehettem a magam kedvére egyedül az Etelinda villa teraszán, felmászhattam akár a toronyba is… Talán a nagy ujjongásban nem is gondoltam át rendesen ezt, és a torony szűk, rozsdás csigalépcsőjén, amin a lábam is alig fért el rendesen, lihegve siettem fel a torony legmagasabb fokába. Persze, amellett, hogy lélegzetelállító volt a kilátás is, nem csak emiatt állt meg a lélegzetem elsősorban, hanem, mert rájöttem, hogy a tériszonyom az örömtől még nem múlt el. Ott álltam hát, az Etelinda kastély tornyának csücskében a fényképezőgéppel egyik kezemben, a telefonnal – mert azzal is fotóztam – a másikban, rajtam lógott egy teleobjektív és még a hátizsákom is. És moccanni sem mertem többet, olyan rosszullét jött rám a magasságtól. Ilyenkor a legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, hogy lenéz, amit én, természetesen, meg is tettem. Alattam a csigalépcső hézagjai közt az egész torony magassága, és alant a bejáratnál látott évszám-mozaik, valahol lenn, mélyen. Végül azt gondoltam, ez egy egyedi, talán megismételhetetlen pillanat, nem szabad feláldoznom személyes félelmeimre, és ki kell használnom a fotók és az élmények későbbi, nyugodt körülmények közt való megélésének érdekében. Kerestem egy biztonságosabbnak vélt pozíciót, nekifeszítettem a hátam a korlátnak, és ügyesen körbefotóztam mindent, majd szabadszemmel is alaposan átfürkésztem a környéket, hogy mindörökre megmaradjon bennem az a pillanat. Aztán, hogy ne essek az iménti hibába, szememet a tengeren, később az óváros haranglábján tartva mereven, lépcsőnként elkezdtem háttal lefelé araszolni a csigalépcsőkön – mindenféléket duruzsolva magamnak bíztatás gyanánt. Csak Anna hangja rezzentett össze egy pillanatra, de akkor már az utolsó lépcsőfokok egyikén voltam, és sietve leléptem a teraszra. Az asszony intett, kövessem, mert lemaradok a vetítésről. Érdeklődéssel követtem, de többet nem tudtam meg tőle erről az újabb meglepetésről. A villa kis kápolnájába kísért, a többi vendég már ott volt, rám vártak. Az idegenvezető angolul szólt hozzám, és meghívott az archív film vetítésére, amelyet 1926-ban a filmhiradónak forgattak itt, Bordigherán, amint szeretett királynőjük holttestét a kastélyból a Corsón keresztül a királyi vasúthoz szállították.
A film után néhány szót váltottunk még a villáról, a városról és Monet-ról is. Majd megköszöntem a számomra felbecsülhetetlen értékű délutánt, és elmenőben megérintettem a villa falait, és végigsimítottam a szépen díszített terasz kőkorlátját is.

Napsütésben fürdött az üres, vasárnapi utca, a Via Romana. Ebben az eső utáni csillámlásban az amúgy is mesés villák még szebben pompáztak két oldalt. Amikor a jólismert kúthoz értem, amit narancsliget árnyéka vesz körül, s ahol a járókelők, kerékpárosok mindig megállnak egyet hűsölni és friss vizet inni a csorgóból, nem bírtam ki, hogy ne nyúljak fel a gyümölcsöktől meghajlott narancsfák egyikére egy aranysárga gyümölcsért. Emlékszem, vagy húsz éve is van, hogy Floridában egy frissen szedett grapefruitot ettem, és rácsodálkoztam, milyen különösen jó íze van, teljesen más, mint amit boltban szokás megvásárolni. A narancs túlérettnek tűnt, könnyedén kezemben maradt, s a haja is szinte magától hámlott le. Ott volt a frissen szedett zamatos gyümölcs a kezemben, és alig vártam, hogy megkóstolhassam. Amilyen nagy reményekkel haraptam bele az első cikkelybe, olyan nagy csalódás volt, ugyanis nem csak savanyú, de borzasztó keserű is volt. Narancs íze pedig legkevésbé. Azóta persze, megtudtam, hogy a vadon nőtt, be nem oltott és nem kezelt citrusok a legtöbb esetben ehetetlenek. Élménynek azonban mindenképpen megtette.

Olyan szépen sütött a nap, nem volt nagyon meleg sem, csak épp kellemesen nyárias idő kis szellővel, úgy gondoltam, itt a remek pillanat felkaptatni a hegyre, a kilátóra. Tudtam, hogy az Etelinda melletti kis szűk utca egy turistaösvényre visz, amin gyalogosan egy rövidítéssel hamar fel lehet jutni. Azelőtt sosem mentem fel itt, ezen a napon azonban vállalkozó kedvemben voltam. Hamar rábukkantam a meredek lépcsősorra, ami a hegyre vezetett, és lihegve ugyan, de perceken belül ott álltam a magas kilátó panorámájába feledkezve. Az eső felhői éppen elhagyni készültek a környéket, és a tenger felé húzódtak, és a lemenő nap tenger feletti csillagtáncában hirtelen megjelent, mint egy ecsetvonás a tarkálló Monet-i tájban, egy szivárvány darab. Csak épp akkora volt, mint egy levágott sokszínű szalag kis darabja a levegőben. Magasabbra másztam, és kiértem a Via Collira, addigra a szivárvány keresztülért az égbolton, az este különleges festményt varázsolt az alkonyuló égre. Az Alpok irányában, mintha a vízfestékes doboz borult volna a tájra, a nap Monte Carlo és a távolabbi Nizza fölött készült a hegyek mögé elbújni, előttem a tenger acélszürkébe váltva aranycsillámokkal átfestve foltokban a lemenő nap fényében. Kisebb hasadások a felhőkön utat engedtek valami távoli hihetetlen kéknek is, még festőibbé téve az amúgy is gazdag szín-játékot az égen. Majd, mielőtt a nap teljesen lebukott volna, a fényes, teljes ívű szivárvány mellé egy halványabb második is odafestette magát.

– Te tudtad, hogy a szivárvány az egyik legelső szerződés jele a Jóisten és ember között? – írta Höki, akivel egy fotót megosztottam a hegyről az égi játékot bámulva.
Nem tudtam. De ebben a káprázatban ez pontosan odaillő magyarázat volt. Feljebb sétáltam az alkonyatban, mígnem a Monet-kilátóhoz nem értem. Tulajdonképpen Aciman kitalációja ez a név. Valós ugyan, hisz Monet valóban innen festette a „Bordigherai kilátás”-t, de Monet-szirt gyanánt, vagy Monet-kilátó gyanánt (Monet’s Berm) legelőször André Aciman regényében, a „Szólíts a neveden” lapjain tűnik fel, mint a békés, titkos hely, ahová Elio feljárt olvasni, s ahová egy nyári délelőttön Olivert is felhozta, hogy ezt a kis titkot vele is megossza. Ma már az internetes keresőmotorokban is szerepel a Monet’s Berm kifejezés, és már csak idő kérdése, hogy a város is felvállalja és kikerüljön a térképekre is. Hisz olyanok is, akik sosem jártak itt, de olvasták a könyvet a világ bármelyik táján, pontosan tudják, hogy valahol Észak-Olaszország eme szegletében,a riviérán itt van ez a szirt, ez a kis növényekkel sűrűn benőtt kilátó.
Eszembe jutott az a nyár, amikor itt magam is elidőztem és lesétáltam a völgybe a Torre dei Mostaccini villa aljában. Az ösvényt sűrűn benőtte a gaz, és az elvadult bokrok is annyira megnőttek, hogy nem vállalkoznék már megkockáztatni egy kalandtúrát itt. Inkább megálltam a kanyarban az út egyik legmagasabb pontján, ahol, mintha egy üstben lenne, a két hegy ölelésében ott a tenger kékje és egy tortaszeletnyi a városból, a Lungomare melletti templom tornya. A tücskök javában muzsikáltak, kecskebékák csúfolódtak egymással az esőzésektől keletkezett ad-hoc pocsolyákban, és az esti madarak is rázendítettek. Hajnalban és alkonyatkor a legszebb a madarak éneke, még a perlekedésük is vidámabb ilyenkor. És miközben gyorsan sötétedett a magas hegyi úton, előbb halkan, majd mind erősebb zörgéssel, megszólaltak a cikádák. Egy fénypont volt még az égi szín-játék nyomán, a hegyek hajlatában: Monte Carlo. Már tudtam is legközelebbi kirándulásom úticélját.


Forrás: Égből kapott mesék

2019. augusztus 13.

Szóljon hozzá!