Elvileg: igen. Legalább is ez volt kiírva a gimnáziumi osztályom táblája fölé, lévén, hogy zenei tagozatra jártam. Ott tudtam meg azt is, hogy az idézet Kodály Zoltántól származik, bár kicsit pontatlanul, az elejéről lemaradt a „Legyen…”. Pedig az ördög az ilyen kis részletekben rejlik. Mert nem úgy van az, hogy van a zene meg a mindenki, aki ehhez grátisz hozzájut. Vagyis… persze hallgathatom, élvezhetem, de azért speciálisabb helyzetekben ez az „egész” is darabokra hullik. Például a kórus, a közös éneklés sajátos világában.
Erről vagy erről is szól Francois Girard 2014-ben készített filmje, amely A kórus címet viseli, és olyan nagyágyúk játszanak benne, mint Dustin Hoffmann, Kathy Bates és Debra Winger. Mellesleg szólván a két utóbbi inkább csak mellékszerepet. Az abszolút főszereplő Garrett Waering, ő alakítja azt a kiskamaszt, akinek a sorsa köré a történet szövődik.
A történet, ami bizonyos értelemben előre bejósolható, de bemutatása ennek ellenére végig leköti az embert, és megajándékozza a „mégiscsak szép az élet” csalóka érzésével. Egy sajátos success story, azzal a csavarral, hogy a success- a siker- egy ponton véget ér. Amúgy meg persze, hogy: a sikernek végül is ez a természete. Márhogy egyszer csak vége van.
Adva van tehát az alkoholista anyjával reménytelen küzdelmet folytató, renitens diák, akinek hibátlan zenei hallása és gyönyörű hangja van, meg egy tanárnője, aki meg is próbálja bejuttatni a Nemzeti Fiúkórusba. A fiú elfut a meghallgatás elől, de a sors elől nem tud. Édesanyja halála után apja, akinek balkézről fogant, eltitkolt gyermeke, bejuttatja mégis ebbe a zárt világba- nem a hangja, a csekk -könyve segítségével.
A zene, az éneklés versenyistállójába csöppenünk – a tökéletest megcélozó TELJESÍTMÉNY mellett elveszetten lézeng a SZÜLETETT TEHETSÉG- azaz Stet. A fiúkban ott van a kiválasztottak gőgje, a kiválasztottakból még kiválaszthatóra hajazó ambíció- s mintha mindez ki is oltaná egy kicsit a zene leglényegét. Furcsa ez, mert mindannyian odavannak érte-mármint, a muzsikáért, de mintha nem lenne kapcsolatuk azzal a világgal, amelybe el kell vinniük éteri hangzását és vigaszát. Épp itt az idő, hogy egy olyan rolling stone, mint amilyen Stet, rágörögjön erre az egészségtelen, elitista belterjességre a maga spontán muzikalitásával.
Úgy is tesz. Kezdeti elutasítása lassan átfordul érdeklődésbe, majd elkötelezettségbe- s mire ő lesz a kórus legszebb hangú szólóénekese, már vége is- mutálni kezd. Így van ez. Elvegyülünk, kiválunk, aztán egyszer csak tovább kell lépnünk. De közben azért sokat lehet tanulni- a többiektől, a helyzetekből, önmagunkról és a mesterektől, mentoroktól. Főleg a morcos, öntörvényű, ám valójában nagyon is éles szemű és elkötelezett karvezetőtől, Mr. Carvelltől (Dustin Hoffmann), aki szép lassan vetkőzi le a pénzért a művészeti elitiskolába benyomott fiú iránti előítéletét, és fedezi fel benne a talentumot. De tehetségesnek lenni nem elég- ezt tőle tanulja meg Stet. Elkötelezettség nélkül ígéret marad, és nem szólal meg az a testben pihenő,hangolásra váró hangszer . Ezt nehezebben érti és tanulja meg a kallódást életformaként megszokott fiú- de szerencsére az iskola tanárai -nagyrészt- türelmesek. Na nem a végtelenségig,de addig a pontig nem megy el Stet, előbb söpör végig rajta a zene iránti lelkesültég és a felébredő becsvágy, legyőzve az ellenállás berögzült reakcióját.
Azt, hogy a körülményeiben megfeneklett kamaszlélek hogyan nyílik meg a zene által, körülbelül ki tudjuk találni már az elején, de azért még érdekes látni a folyamatot, mint ahogy azt is, milyen különös egy világ egy ilyen énekkar. A mindenkit összekötő zene mellett ugyanis a közösség hierarchiája ugyanúgy megméri a tagokat, és ilyennek vagy olyannak találja- hol igaznak, hol könnyűnek, hol nagy léleknek, hol aljasnak. Vannak itt csendes vagy nagyon is nyílt rivalizálások, mondhatnánk: az emberi magatartás számos szólama szólal meg, modellezve kicsiben egy mindenkori emberi közösség szerkezetét, melyet összetart ugyan a közös cél, de meg is próbálja, lévén, hogy cél eléréséhez a tagoknak igencsak eltérő muníciót adott a Mindenható.
Nem lehet ez máshogy, mert ez nem örömzene- versenyről versenyre kell bizonyítani. Talán azt is mondhatnánk, nem is olyan nagy baj, hogy Stet kinő a mutáló hangjával ebből az eredményre koncentráló, profi együttzenélésből- hogy a civil világban ezzel az útravalóval megtámogatva megtalálja ugyanúgy a helyét, ahogy itt is sikerült. A zene pedig valóban az övé maradhat akkor is, ha már mélyebb hangon kell dicsérnie vagy csak a lelkével, amit kitár neki.
A filmmel kapcsolatban egyébként óhatatlanul más filmek is az ember eszébe jutnak- a legaktuálisabban Deák Kristóf Mindenki című Oszkár-díjas alkotása, ami nagyon komolyan és többrétegűen veti fel a közös éneklés és az eredményért éneklés különbségében rejlő személyes és szociális felelősségeket és dilemmákat. Vannak kritikák, amelyek Cristophe Barratier 2004-ben készült Kóristák című filmjével vetik össze a Kórust, ám a magam részéről nagyon különbözőnek érzem a két művet. A Kóristák valóban az örömzenélésől szól, pontosabban arról, hogy alig kezelhető gyerekeket hogyan szelídít meg a zene, a közös feladat. Hogy ott is akad kiemelkedő tehetség, az külön jó, de nem fontos. Ott a zene tényleg mindenkié. Bárki beállhatna, még a vaskosan közönséges dalokat röhögve gajdoló javítóintézetbeli fiú is. Bárki. A Kórus világa zártabb, de ebben a zártságában nagyon érdekes.
Szívmelengető, szép film a Kórus, ahol a végén minden egyensúlyba kerül. Itt az iskolában nem kallódik el a gyerek, a tehetséggondozás toleranciaszintje magasan van, a tálentum kiteljesedhet kellő munkával, és akárhogy is van, ott a színpadon már csak muzsika van, el lehet mindent felejteni- a dickensi hangulatú karácsonyi magányt a kiürült iskolában, a rengeteg tanulást és drukkot, irigységet, bizonytalanságot. A végén még az apa is belenő a szülői felelősségbe. El lehet vele menni- az életbe. Tartok tőle, annak a toleranciaszintje nagyon más lesz. De hát az egy másik film. Amúgy meg kit érdekel? Amíg van zene.

Albert Csilla

A film megtekinthető a youtube-on: