Dancs Artur: Nyár cikádaszárnyon az olasz riviérán (11)

„Hiszen ez Monte Carlo!”

Talán tizenkét éves lehettem, mikor először hallottam róla. És talán egy slágerdalban. Azóta vágytam eljutni ide, és azóta álmodoztam mindenfélékről a Monte Carlo-i mesevilággal kapcsolatosan. Láttam magam előtt a hegyről a város felé, a tengeröbölbe ereszkedő utat a kanyargós szerpentineken. Láttam a csillogást, a rulettasztal kerregését, a zsetonok összetéveszthetetlen tompa csörömpölését, és láttam a valóságban sosem látott luxusautókat, a pálmafás sugárutakat, amelyekről álmodni sem mertem, hogy valaha is igazivá válhatnának szemem előtt, és láttam a szépen öltözött embereket. Az ember képzelete néha túl is dolgozza magát. Az enyémmel meg ilyen szempontból soha nem voltak problémák. Olyan mesés tájakon jártam sokszor gondolatban, amelyekről tudtam, nem is létezhetnek, és arra a falinaptárra vagy képeslapra csak valahogy odafényképezték valami trükkel, amit nem lehet megmagyarázni. Talán emiatt is gyűjtöttem a képeslapokat.
Gazdag kollekcióm volt és egy nagy, ócska, feketelapú albumba ragasztgattam, és fehér ceruzával aláírtam, melyik hol készült. Nem mind volt a mienk, a mi családunknak nem nagyon voltak külföldi ismerősei, akik képeslapokat küldözgettek volna, de akadt pár olyan is. És akadt egy Monte Carloról is. Olyan távoli, kitalált világnak tűnt, egy filmdíszletnek, egy megrajzolt, megrendezett csudának, amit kellemes volt nézni még a fekete-fehér képeslapon is, amit bizonyos T.c. Stronghoffer Samunak és kedves családjának címezett meg valaki, aki a végén Klarisszként szignózta a kétsoros jókívánságokat Monacóból. Ültem a létra tetején, a padlásfeljáró poros ajtajának küszöbén, mert az albumot ott tartottam a többi kincsemmel a családi lomok közt a denevéres padláson Mamánál, és órákig szőttem magamban a meséket a képek mellé. És érdekes, mert a mesék mindig ugyanazok voltak. És összefüggtek. A nagyváradi villamos, a mamaiai kisvonat, a debreceni nagytemplom, a saturni szállodasor, a predeáli telekabin a fenyvessel, a budai vár, a lipcsei főtér, a galaci kikötő, az athéni Akropolisz, a bukaresti nagycirkusz épülete, a római Colosseum, a székelyudvarhelyi főtér a templommal, a brassói Cenk-oldal vagy a Monte Carlo-i kaszinó.

Az autós cirkusz nyomai * A szerző felvétele

Akárhányszor elővettem az albumot, ugyanazok a mesék jutottak eszembe, és mindig tovább is szőttem egy-egy kicsivel őket. És ezekben a mesékben mindnek volt helye, és mind együvé tartoztak. És egyik is pontosan ugyanolyan kedves volt számomra, mint a másik. Talán csak egy kicsivel szerettem jobban azt a két-három lapot, amin valahonnan belelógott egy-egy pálmafa levele.

Most, hogy egy párás augusztusi reggelen manhattani lakásom nyitott ablaka előtt írom ezeket a sorokat, ki-kitekintve és belefeledkezve az Empire State Building ezüstös, felhőkbe nyúló tornyára, visszavágyom a létra tetejére a poros padlásfeljárón, és előkapnám a jólismert zúgból azt az albumot, ami akkor a világot jelentette nekem, és magamra ölelném. És elmondanám neki a sok mesét az utazásokról. A helyekről. A titkokról. Azt hiszem, ma már mindent elmondanék, még ha csak súgva is, neki. És ma is pontosan tudnám, melyik oldalon üssem fel azért a fekete-fehér, talán már megsárgult, a sarkán kicsit megtört képeslapért, Monte Carloból.

Szemerkélő esőben mentem le az erkélyen elköltött reggeli kávé után a bordigherai állomásra. Amint korábban kifejtettem, semmiféle szinten nem óhajtottam franciákkal megkeverni utazásaimat, ezért az TrenItalia Milánó-Nizza expresszvonatára váltottam jegyet a SNCFR helyett – és perceken belül ujjongva tapasztaltam, mennyire bölcs döntés volt, mikor kiléptem a peronra, és ez a kiírás fogadott: bizonyos SNCFR vonatok késve vagy egyáltalán nem indulnak az XY szakszervezet aznapi munkabeszüntetése miatt. Dietrich jutott eszembe, aki betegen feküdve párizsi lakásán egyszer azt mondta barátjának, aki feljárt hozzá beszélgetni olykor:

– Louis, angyalom, be kell látnunk, hogy maguk, franciák nagyon nem szeretnek dolgozni…

Az olasz expressz befutott és perceken belül már a francia határon voltunk. Monaco Franciaországba ágyazva a Côte d’Azur-ön helyezkedik el, tehát megkerülhetetlen a beutazás francia területre. Érdekes a történelme is a városállamnak, hisz mind a mai napig, mindamellett, hogy teljes függetlenségnek örvend, katonai védelméért továbbra is Franciaország felelős. Van ugyan katonai alakulat Monacóban is, azoknak a szerepe lényegépen a hercegség őrségére korlátozódik.

Az állam nevét az ókori görög időkből származtatják, még i.e. a VI. században érkeztek azok a görög telepesek, akiket a ligúrok monaikosként emlegettek, ami lefordítva „egy házban lakókat” jelent vagy azt, hogy egy népcsoport a népétől távol, elszigetelten él valahol másutt a világban. A mítosz szerint Herkules járt a jelenlegi monacói területen, és tiszteletet vívott ki magának azzal, hogy elzavarta az addig uralkodó isteneket. Így templomot építettek dicsőítésére, ez volt a Hercules Monoikos, s mivel ez volt a környék egyetlen „háza”, Monoikos lett a város neve.
Amilyen kicsi a mai törpeállam, olyan viharos volt a történelme. A görögök után a nagy Római Birodalom részévé vált, ezt követően a genovaiaké. A szintén genovai Grimaldi család később, már a XV. században pénzért vásárolta meg a terület függetlenségét, de lényegében a XIII. század vége óta uralkodtak itt kisebb-nagyobb kihagyásokkal, a jobbára szuverén Monacóban. Francesco Grimaldi „il Malizia” – azaz Alattomos Francesco 1297-ben ferences szerzetesnek öltözve cselezte ki az ellenfelet, és elfoglalta a monacói sziklára épített védvárat, elűzve a genovaiakat, akik VI Henrik kegyelméből kapták meg a földterületet 1215-ben. Érdekes egybeesés, hogy olaszul a ferences szerzeteseket monaconak említik, és sok olyan téves elképzelés is napvilágot látott, hogy innen eredeztethető Monaco neve, de ez a fentebb leírtak fényében, természetesen nem így van, hisz évszázadokra nyúlik vissza a Monaco név eredete. Persze, amazok sem adták fel könnyen, és Grimaldi nemsokára elűzetett, a család azonban a következő évszázadban sem adta fel a küzdelmet Monacóért. A genovaiak Korzikáért harcolva az Aragón királysággal, elvesztették a területet, így a Grimaldi család azoktól vásárolhatta vissza 1419-ben, és II. Honoré személyében első ízben születik meg a Monaco hercege cím, és a terület ezáltal hercegséggé lett nyilvánítva.
Természetesen, a kedélyek soha nem csitultak gyorsan a történelemben, és a visszaszerzett területeket szükségesnek mutatkozott kitartó védelemmel ellátni. A herceg ezért XIII. Lajoshoz fordult, és a franciák védelmét kérte – ezáltal vazallusává válva a Francia Birodalomnak, illetve annak mindenkori királyának, viszont megmaradva szuverén hercegségnek azon belül. Az épp uralmon lévő Grimaldi család tagjai sok esetben nem is éltek Monacóban, hanem Párizsban, és a hercegi család mindenféle irányba keresztbeházasodott a francia és olasz nemesekkel, ennek ellenére a Grimaldi dinasztiát a történelem egyértelműen olasz uralkodói házként jelöli meg. Az 1789-ben kirobbanó francia forradalom vetett véget a viszonylag csendes status quonak, és a franciák uralmuk alá vették Monacót majdnem két évtizeden át. A napoleoni időszak után a Bécsi Kongresszus Szardíniának ítélte a területet, de alig fél évszázad múlva a Torinói Egyezmény értelmében a Szardíniai Királyság Monacoból és Nizzából kivonulva, a tengerparti területeket Franciaország javára feladta. A Grimaldi család az elvagyontalanodás szélére kerülve mind magasabb adókkal sujtotta népét, és két nagy város is, Menton és Roquebrune is fellázadt ellenük, függetlenségüket követelve, titkon abban bízva, ezáltal visszakerülhetnek a számukra kedvezőbb szardíniai fennhatóság alá. Carlo, III Károly monacói herceg végül lemondott a két városról, ami 500 éve volt a Grimaldiak uralma alatt, négymillió francia frankért és Monaco szuverenitásáért cserébe, amit az 1861-ben aláírt Franco-Monégasque Egyezmény rögzített. Az első monégasque, azaz monacói alkotmányt az 1910-es forradalom követelte ki, de lényegesen az sem szabott túl nagy korlátokat az addig abszolut uralmon lévő Grimaldi-háznak, és I. Albert herceg már az első világháború idején felfüggesztette azt. A háborút követően a franciákkal Versailles-ban újabb védelmi egyezmény született, megőrízve Monaco függetlenségét. Az 1943-mas náci megszállás idején a németek és Mussolini csapatai vették át a hatalmat, és a hercegség zsidó származású lakosságát illetve a Franciaországból ide menekülteket is a koncentrációs táborokba hurcolták.

A két világháborút követően, a versailles-i szerződés mellett, egy másik paktumban is védelméről biztosította Franciaország Monaco szuverén hercegségét, és azt is írásban rögzítették, hogy abban az esetben is megtarthatja a törpeállam a függetlenségét, ha olyan helyzet állna elő, hogy trónörökös hiányában a Grimaldi család nem folytathatná uralkodását.
A két határ közti semleges területen Ventimiglia és Menton között a vonat megállt, és határőrök csapata vonult végig a vonaton illegális bevándorlók után nézelődve, majd, perceken belül már Menton virágokkal borított hegyoldalára épített meseházai és balról az Azúr-part közt robogva haladtunk tovább, egymás után hagyva el a francia tengerparti üdülőtelepeket. Mind gyönyörű volt, még a borongós, esős időben is, de mégsem vágytam épp egyikre sem, nagyon vártam a nagy találkozást Monte Carloval. Mentont elhagyva Roquebrune következett képrázatos látványával, amelyet egy másik hasonló nevű várostól megkülönböztetendő neveztek át a tengerbe nyúló Cap-Martin félszigetről Roquebrune – Cap-Martin-ra. A franciák valamiért szeretik ezeket a hosszú városneveket… Kevesebb, mint egy óra utazás után léptem ki a Monte Carlo-i Monaco-Ville pályaudvar kapuján. A francia határ éppen úgy húzódik, hogy ha az ember az utca egyik oldaláról átsétál a másikra, vagy csak megbotlik, máris francia földön találhatja magát. Egy, a kommunizmusban nevelkedett ember számára, szögesdrótos határokkal, fegyveres katonákkal – akik sok esetben gyilkoltak is azokban a nyolcvanas években, ha valaki akár csak közel is merészkedett az országhatárhoz még két „baráti szocialista” ország között is – most furcsa volt ez a korlátlanság. De nem szerettem volna erre ennél több időt is szánni a röpke látogatásomból a városállamban, ahova olyannyira vágytam olyan nagyon régóta.

Monte Carlo, angolul Maunti Káló, franciául Mötekárl(o), és csakis a franciák írják kötőjellel, helyi, úgynevezett monégasque nyelven (ami a ligúr nyelv egy gall-olasz formája) Munte Carlu, nekem azonban olaszul cseng legszebben: Monte Carlo. Tulajdonképpen nem város, amint azt hittem, hanem Monaco egyik negyede, az adminisztratív, s talán a legismertebb.
Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy a zuhogó eső, az ólomszürkeség, ami beterítette a várost vagy az éppen véget ért Grand Prix után maradt felfordulás okozta bennem azt az arculütésszerű csalódottságot, amit az utcára lépve a nyakamba éreztem szakadni, vagy csak az, hogy túl magas elvárásokkal és túl régen vágytam ide megérkezni. Hirtelen megdorgáltam magam, hisz megfogadtam jóval az utazásom előtt, hogy szabadon, kötöttségek és elvárások nélkül jövök el a nyaralásra. S bár akkor még kétséges volt, eljutok-e Monte Carloba, ahhoz kellett volna tartanom magam. De már késő volt az agyamat átállítani. Ott álltam, és úgy éreztem magam, mint egy medve egy rosszul menedzselt, agyonzsúfolt állatkertben össze-vissza kanyargó ketrecösvények szűk terébe zárva. Esett is az eső, ernyőt tartani csak annak a veszélyével lehetett, hogy valaki másnak netalán kivered a szemét, az utcán szemét, kosz, lom, abbahagyott építkezések nyomai, félig lebontott korlátok, elhajigált Grand Prix minizászlók és szó szerint eldobható (és eldobott) kartoncsuprok. Jólöltözött, elegáns népek helyett is elázott, strandpapucsos, udvariatlan és egymással szemben is figyelmetlen, tolakodó turisták nyomultak fel és alá a kertrecbe zárt járdákon. A szűk utakon, a ketrecen túl meg veszett forgalom, kocsifüst, tülkölés. Hát, ez lenne Monte Carlo?…

Akkor jutottam kicsit levegőhöz, és békéltem meg valamelyest a helyzettel, amikor felvergődtem magam a ketreceken folyó pocsolyás tömegben a kaszinóhoz. Mintha a fogságból kieresztettek volna, ott álltam a nagy, szellős tér közepén, és semennyire sem volt kedvem Monte Carlóhoz.

Emlékszem, mennyire lelkesedve vártam, hogy Charles Garnier egy másik világhíres munkáját megtekintsem. Most pedig ott álltam a kaszinó pazar épülete előtt, és semmit sem éreztem. Kora délelőtt volt, de a téren nagy volt a nyüzsgés, a teraszok és az egymásba érő szuvenírboltok zsúfolásig tele voltak, és a kaszinó főbejáratán is ki-be özönlöttek az emberek.
A szerencsejáték, és ez az impozáns játékbarlang tette híressé ezt a helyet, ám azt kevesebben tudják, hogy lényegében ez mentette meg az uralkodó Grimaldi családot is a csődtől. A család jövedelme lényeges veszteségeket szenvedett, amikor 1848-ban Menton és Roquebrune megtagadta az adófizetést a gyümülcstermesztésre és az olajbogyókra. I Florestan herceg felesége, Karolina állt elő a szerencsejáték ötletével. Utazásai során sikeres példákat látott működni Baden Baden vagy Bad Homburg esetében, és fiát, Károlyt, a későbbi III. Carlo herceget bízta meg felkutatni és leszerződtetni a szükséges embereket az építkezéshez és a kaszinó működtetéshez is. Monaco az 1850-es években nem volt forgalmas hely, nehezen megközelíthető volt, a kis kastélyépületbe berendezett kaszinó reklámja pedig olyan gyenge volt, hogy az eredmény messze elmaradt a hercegné ambiciózus vízióitól. Megkeresését a Bad Homburg jól menő kaszinójának tulajdonosa, Fracois Blanc, elsőre visszautasította, hogy költözne Monacóba, és nyitna ott is egy kaszinót. Később azonban, figyelembe véve a város előnyös klímáját és festői fekvését a riviérán, beadta a derekát, és feleségével leköltöztek Monacóba. 15 millió frank indulótőkével vágtak bele az üzletbe, és érdekes megjegyeznem, hogy amellett, hogy Blanc volt a többségi tulajdonosa az új kaszinónak, legfontosabb pátfogói és társtulajdonosai a katolikus egyház magas rangú képviselői voltak, Theuret, Monaco püspöke és Pecci bíboros, aki a későbbi XIII Leó pápa volt. Blanc minden befolyását és ismeretségi körét latba vetve, példátlan gyorsasággal gyűjtötte össze a szükséges tőkét, és javaslatára a szerencsejáték számára fenntartott negyed átkeresztelésére is sor került. Les Spélugues, azaz A barlangok ugyanis szerinte nem hangzott túl csábítóan. Károly herceg tiszteletére, és az öböl fölé magasodó hegyre utalva lett a barlangok helyett a városrész neve Monte Carlo. Az sem véletlen, hogy Blanc éppen Garniert hívta meg a szegényes külsejű kaszinó átalakítására. Amikor a mester a párizsi operaházon dolgozott, a pénzszűkében lévő francia kormányt maga Francois Blanc segítette ki majdnem ötmillió frankkal az építkezés befejezésére. Charles Garnier pedig örömmel vállalta a munkát a milliomos vállalkozó megbízásából, hisz nyilvánvaló volt, mesterművet alkothat, nem kell anyagi korlátokat szabni a költségeknek. A kaszinó egy komplexum lett, ami színháznak, balettnek és a Monte Carlo-i Operának is helyet biztosít a szerencsejáték-palotán túl. Ma már a mester nevét viseli a tengerre néző palota, a Salle Garnier. Ehhez járult még hozzá a vasút kiépítése, s ezáltal Monaco bekapcsolása az európai közlekedés véráramába 1868-tól kezdődően.
A szerencsejáték és a látogatók forgalma immár olyan busás jövedelmet biztosított a városállamnak, hogy 1869-ben a hercegség teljesen eltörölte a jövedelemadót, ezáltal nem csak kedvelt szórakozóhelyévé vált Európa leggazdagabbjainak, hanem adóparadicsommá is mindazoknak, akik ideköltöztek. A Casino de Monte-Carlo mind a mai napig Monaco és a Grimaldi Ház legjelentősebb jövedelemforrása.
Garnier mesterművét bámulva az eső épp elállt, és a hegyen a felhők mind több utat engedtek a látványnak. A kaszinó elé egy bihari rendszámú meseautó gördült be. Napszemüveges férfi szállt ki belőle, és mint ahogy számítottam is rá, nem öltönyben, hanem sportos ruha feszült a nem-sportos testén. Valet sietett oda, és vette át a kulcsokat elvezetni az autót a parkolóba, a köpcös meg pénz nyomott a markába s annak is, amelyik a válltáskáját vitte utána. Szemmel láthatólag nem az első látogatása volt, otthonosan és magabiztosan lépdelt fel a kiállított forma-1-es versenyautók közt a főlépcsőn, majd eltűnt a főbejáraton. A szökőkút káváján ülve néztem utána, s azon töprengtem, vajon irígylem-e ezt a váradi, nyilvánvalóan dúsgazdag fickót. Komolyan érdekelt, mire jutok magamban. És a válaszom önmagamnak sokkal hamarabb megszületett, semmint gondoltam volna. Nem. Nem irígylem. Egy cseppet sem. Vannak pillanatok az ember életében, amikor folyton összahasonlítgatja saját életútját , saját életkörülményeit, saját életét a másokéval. Mintha mérlegelné, mennyire haladt jó úton az idők során. S amikor az ember azt is tudja, kevesebb van már hátra azokon az utakon, mint amennyi mögötte elsuhant, hatványozottan igaz ez. És minden az aznappal kapcsolatos frusztrációm ellenére is abban a pillanatban azt éreztem, egyensúlyban vagyok, olyannyira, hogy ez a milliomos Nagyváradról (vagy annak valamelyik környékéről) engem nem érdekel, és ha lenne is rá mód, semmiképp nem cserélném el vele a saját életemet. Ha más nem, ezért a felismerésért is érdemes volt eljönnöm ide.
Másrészről meg abban a pillanatban pofon is csaptam magam gondolatban, hogy magamhoz térjek, és eldöntöttem, hogy mindenképp úgy intézem, hogy se az eső, se ketrecek ne vegyék el tőlem a Monte Carlo-élményt. És ha már Garnier palotája előtt voltam, máris azzal kezdtem, hogy lementem a promenádra, megkerülve az épületet – kizárva tekintetem tudatos látóköréből a kerítéseket – hogy minden oldaláról megcsodálhassam. A tengerparti oldalról sokkal szebb kilátás nyílt, mind a kaszinóra, mind a hegyoldalra, amelyet fehér felhőfoszlányok díszítettek, s a magasban kanyargó utakon, mint valami maketten, a távolban meg-megcsillantak az autók fényei. A tenger és a jachtkikötő mélyen alant, és a sokezer épület lépcsőzetes parádéja a hegy tetejétől a tenger öbléig az egyik oldalon, magasan pedig szemközt a szikla, Le Rocher, a hercegi palotával. Tapasztalataimtól immár bölcsebben, egy olyan úton ereszkedtem le a városba, ahol nem haladt át az autós cirkusz útvonala, bár egy pillanatra a híres hajtűkanyarban megálltam egy másik gyermekkori slágert felemlegetve magamban.
A régi városban matatva már kicsit a hangulatom is magához tért, és talán ennek a latjában az előbújó nap is nyomott valamennyit. Örültem, hogy ahhoz, hogy a sziklára jussak a hercegség rezidenciáját megnézni a városon kellett keresztül mennem, mert egy elegánsabb, ketrecmentes arcát is megtapasztalhattam. Elámultam ugyan a kiírt árakon, de nem sokat foglalkoztam vele, mert sem éhes nem voltam, vásárolni sem terveztem, már csak a palotát akartam látni, és elmenni innen. Tudtam, ez nem az a nap, amikor a Monte Carlo-álmomat megélem, és nem is akartam ezt ennél tovább magamban erőltetni sem.

A hercegi palotához meredek utca vezetett. Előttem egy fiatal férfi cipelte a feleségét a hátán. Örültem, hogy nekem nem kell ilyen külön terheket magamra vállalnom. Szerelem ide vagy oda, nekem a magam hátizsákja és élete is elég a vállamra nehezedve, semmiképp nem vállalkoznék már arra hogy a mások súlyát is magammal vigyem. Még a monacói herceg palotájába sem.
Bár a jelenlegi II. Albert herceg is népszerűségnek örvend mind Európában, mind a világpolitikában, a popkultúrában a legismertebb mégis édesapja és annak amerikai filmszínésznő felesége, Grace Kelly. De Albertet nemcsak filmsztár és szépségikon édesanyja miatt tisztelik, hanem liberális politikai eszméi miatt is, és nem utolsó sorban 2015-ben elhangzott alázatos beszédéért, amelyben hivatalosan is bocsánatot kért országa nevében a náci megszállás idején elhurcolt zsidókért.

„Védelem, menedék reményében húzódtak meg nálunk, és mi tehetetlenül néztük, hogyan viszik halálba őket.”

Érdekesség, hogy Monaco nem tagja ugyan az EU-nak, fizetőeszközét, a monéguasque frankot már korábban euróra cserélte, tagja az Európai Tanácsnak és teljes szavazati jogú tagja az ENSZ-nek is.
A Le Rocher, azaz a Szikla, ahol a palota található, már az eredeti város része is volt. Időközben több toldással bővítették a városállam területét a mind nagyobb építkezési igény jobb kielégítésére. Innen lehengerlő látvány nyílik a tengerig nyúló Alpokra, a város épület-amfiteátrumára, és az Azúr-partra. A látvány kellemes érzéssel töltött el. Hosszú percekig ültem egy padon a panoráma felett, és kicsit örültem mégis ennek a látogatásnak. Igaz, volt bennem egy olyan napközben, hogy felüljek az eső vonatra és továbbmenjek Nizzába vagy akár Cannes-ba is, de csakhamar rájöttem, nem Franciaország az, amire vágyom, hanem egy kellemes kései vacsora valahol Bordighera óvárosában vagy egy hideg pinot grigio a Barettóban a tengerparton. Az egyik szűk kisutcában sétáltam vissza a kilátóról, amely olyan szűk volt, hogy csak gyalogos forgalomnak elég. Boltok, éttermek sorakoztak egymás mellett mindkét oldalon, de nekem megakadt a szemem egy olasz pékségen. Túlmentem rajta, de nem hagyott nyugodni, visszafordultam, s beléptem. Mint kiderült, a családi vállalkozásban működő sütőde már 64 éve létezik. Egy fiatal fiú dolgozik a kemencék körül, mikor belépek, készségesen kérdez franciául. Angolul próbálkozom, az neki nem megy.
– Parlate italiano? – kérdi.
– Possiamo provare – válaszolom, hogy kipróbálhatjuk olaszul, tudok-e eleget.
Azt a sajtos frissen sült akármit kérem, amiről messziről is látszik, hogy mennyei élmény lesz. Meg egy kajszibarackos rétest is. Közben beszélgetünk. És elmondja, Ventimigliából ingázik át Franciaországon át Monacóba dolgozni. Mondom, hogy én meg Bordigherából jöttem, s hozzáteszem, az ő városa sem ismeretlen már előttem. Nem álltam meg, még ott helyben beleharaptam a sajtosba, és felnyögtem a gyönyörtől. A puha tészta szétomlott a számban, és a forró sajttöltelék közé vegyülve folyt szét. A fiú kacagott, és örömmel nyugtázta elégedettségemet. Bemutatkozott, Roccónak hívják. És ezek után reméli, hogy még találkozunk, ha már ennyire ízlett a tésztája.

– Hacsak nem Ventimiglián… – nevetek két falás közt, mellesleg útbaigazítást is kérek az állomás felé.

Mikor leértem a hegy belsejében futó állomás alsó bejáratához, egy pár percre megálltam,és visszanéztem a városra. A nap előbújt, majd ismét eltűnt, ismét esett, perceken belül. Kicsit sajnáltam magamban az élményt. Magamat sajnáltam – talán pontosabb, ha így fogalmazok. Monte Carlót sajnáltam. Nem gondolkodtam sokat azóta sem ezen, de talán kellene egyszer adnom egy másik esélyt is ennek, és visszamenni, a hegyről napsütésben aláereszkedni, hosszan belebambulni a tájba. Annyi minden fölött átsiklunk, és annyi mindent elnézünk, megbocsátunk. Lehet, Monte Carlo is megérdemelne tőlem egy ilyet. Már ha csak arra az önmagamra gondolok, ott a létra tetején a poros padlásfeljárón kuporogva egy sok évvel ezelőtti nyári napon.


Forrás: Égből kapott mesék

2019. augusztus 16.

Szóljon hozzá!