Bartis Ferenc négy verse
Szárhegy és világvárosok
Fiamtól jövök. Jönnek vélem
kőszirtek, fenyők, és merészen
alácsüngő égkövek, fények;
tudják, hogy holnap visszatérek.
S hozok neked, Attilám, ezer
kiközösített szerelemmel
működő játékot s mesétlen
csodákat műanyagmesékben.
Rekedt kürtöt hozok és sípot
(ki se tudja róla, hogy síp volt…)
hasadt dobot hozok és néma
hegedűt – lelkem ivadéka…
Hozom süket fülemben a vissz-
hangot, jaj, párolog, mint a víz
és égbe hull, földbe száll az éj…
Neked hozom, fiam, – magamért.
Riport a gyergyóalfalvi öngyilkosokról
Egymásba kapaszkodunk a halál ellen.
Ez volna minden, amit tennünk kell és tennünk lehet?
Üregek töltik ki a tátongó teret.
Szerelmesek az üregek.
Üregszerelemtől osztódik a nincsen:
sokasodnak a rések…
Az elvetélések már megszokottak, mint a rák…
A magzatvizek és az ivóvizek és a szennyvizek és a gyűlésasztalon reszkető kancsóba erőszakolt szó színű vizek mind-mind a halál malmára hajtják a … vért!
S akkor(?…?)
Egymásba kapaszkodunk a halállal önmagunk ellen.
Eltévesztett várótermek
Éjféli vonatfütty –
nincsen már varázsa,
amióta elvitt
engem a világba.
Akkor falum szélén
rikoltozott, hívott,
most meg a visszhangja
ki nem mondott szitok.
Szitokkal csalogat
nap mint nap a távol…
Új vonat kell, hogy ki-
vigyen e világból!
S annak sem volna már
haszna, sem varázsa:
csak haza érdemes
menni e világban…
Nagyenyed árnyékában
Ködöt árulnak most a dombok,
a nótátalan szüretnek vége.
Csombord megjátssza a bolondot:
iszik a bánat örömére.
Szú költözött a hegedűkbe.
Bokáig gázolhatsz a dalban,
csupán bakancsod talpa tűrje
a sárt! Tapodd hát megfontoltan.
Kuksolhatsz Enyed árnyékában,
csak úgy beszélj, hogy szavad értsék.
Igyál! Itass mindenkit bátran!
Ki mennyit bír, itt az a mérték…
Pusztai Péter rajza