Hadnagy József: Történelmi csoda

Forgok önmagam körül, mint a fatörzs gyűrűi,
olykor szaporán, lihegve, zilált hajjal, de többnyire
szemlélődve és folyton kérdezve, mi az a lomszerű
valami a gerincem fölött, s miféle élőlények
fészkelnek benne? Hangyákhoz hasonlók, egy
pillanatra se nyugszanak, nem tesznek
különbséget nap és hold között, hideg és meleg,
sötét és világosság különbségét sem érzékelik,
gépek zajára nem riadnak, de a csend friss
hajtásait úgy eszik, akár levelet a levélvágó hangyák,
ilyenkor törnek át a sűrű képződményen az egek, ilyenkor
érzékelem árnyék-létem fűnél, feketeföldnél
sötétebb valóságát, ilyenkor foglalkoztatnak a bőrfelszín alatt
kószáló gyökerek, a mélyre nyúló karógyökér, ami képes
átverekedni magát vason, téglán, kövön, mindenen,
amit az élet töltésként belém hordott, és a támasztógyökerek
a szép és rút, az igaz és hamis, a jó és rossz vezetékei
között… nem száradhatok ki a nem szeretem
napok aszályában, nem törhetek ketté a gyorsuló óra
támasztotta viharok ostromában, forgok önmagam
körül, saját és válogatott bölcsektől kölcsönzött szerszámokkal,
megerősíteni gerincemet, víz felé terelni az összevissza kereső
gyökereket…

Énekelnék magamról inkább, mint madár a hajnalról,
mint tó habja a napról, mint tükör a jól kidolgozott
izmokról, mint könny az örömről, illenék, hiszen csodálatos
lénynek teremtettem, nincs még egy ilyen bonyolult, szívós,
jól működő lény, mint én s az összes ember, akiktől külsőre
csak annyira különbözöm, mint tölgy a tölgytől, de belül kivájtnak
érzem magam, üresnek, mint az ezeréves tölgyek, vízesésként zúdul
ágbogas gyökereimre a mérhetetlen magasság, hangja elnyomja
nagyszerűségem énekét… ha megtanulhatnám, ha fülembe, tollamra
lophatnám legalább néhány hangjegyét… az dicsérne
engemet (végeredményben Tégedet), az a zengő, oszlopos fényzuhatag
ég és föld között…

Ha őszintén megkérdeznék, tulajdonképpen ki vagyok, talán eszembe
se jutna családi állapotom, végzettségem, beosztásom, zavartan törném
a fejem, milyen nevet adjak ennek a folyton zuhogó magasságnak,
vertikális barlangnak, amely inkább vagyok én, mint az életemet
mintázó kéreg… Vagyok, aki más nem lehet, hamisíthatatlan magyar,
itt s bárhol a világon, most és bármikor ezelőtt s ezután…
tán ez jutna eszembe, ezeréves tölgy
folyton ritkuló lombja – levélvágó hangyákhoz hasonló
lények fészkelnek benne, egyetlen pillanatra se nyugszanak,
nem tesznek különbséget nap és hold között, hideg és meleg,
sötét és világosság különbségét sem érzékelik –, mint nagy vizek
zúdulnak át rajta az egek, gomolyfelhők, záporok,
viharok, villámok csapkodják, tépik, törik…
halálszárnyú élet, örökké fogyó, páncél-nehéz árnyék
a földön, történelmi csoda…

Albert-Lőrincz Márton: (Folytonosság)

Föl-fölbukkan bennem régvoltak szégyene,
vének büszkesége, vénák dübörgése,
hullámok csapása, erények fogyása,
apák regulái, apák gyengesége,
indulatáramok, útravaló rongyok,
rendszabályozások, szabályszakadások,
ígéretszegések, érdemtelen csókok,
érdemes pofonok,  és a bűnök, vétkek
megtapasztalása, megtanulása és
a szembesülések, ütések, sebhelyek,
intelmek, intések, félénk lázadások,
küzdelmek, játékok, vesztés és győzelem…

Mit vittem magammal teherként cipelve,
örömmel eltelve, száz évre eltéve,
fészerbe behányva, kötéllel lekötve,
könnybe csomagolva, setétbe elrejtve,
vitrinbe kitéve, áztatva ecetbe…

S mit kellett leraknom, nem úgy, mint a rétest,
a túróspuliszkát, hanem mint hátamról
nehéz hátizsákot, kezemből véres kést,
számból a sárga szót, kunyhónak szokatlan,
kastélynak illetlen palástot, hálaszót… Ezt kellett elhagynom, felednem, tagadnom:
nagyapák elröppent, üres szeretetét,
személyem semmijét, meglétem hiányát,
mintha pára lennék, nagyapák szemében…
és az ölbe vevést, minden női ágon,
anyánk, Maria Nostra áldott mozdulatát,
még a kereszt előtt s keresztről levéve?

Mit vittem magammal s mit kellett leraknom?
Ebből is, abból is megmaradt valami,
sarumról lekopott, sarumra ragadt is…

Felelnék, ha tudnék, miből raktak össze,
ha tudnám, mit honnan, ha tudnám, ha tudnám!