(Lendvay Éva emlékére)

Öreg tölgyek odvából bújnak elő apró életek,
Guruló hold szemében csillognak az öreg fenyvesek.
Felkelő nap magában forog, kerülgeti a fákat,
És a reggeli szellő megzörget néhány száraz ágat.
Ideje a felhőknek lassan a földre ereszkedni,
És a szennyes utcákat ünneplő fehérre sikálni.
Ideje virággá válnia sok-sok makacs bimbónak,
Didergő lelket örökbe fogadni, vélni angyalnak.
Ideje tűzet rakni a múltból, égni fiatalon,
És nézni amint egy magános árnyék suhan a falon.

Ideje fényes szemekkel igézni a bódult jövőt,
És elrejteni a hegy árnyékában egy-két szeretőt.
Szavakat, mint meleg takarót, kölcsön adni koldusnak,
Kiásni a gyűjtött kincset, és szórni a halandóknak.
Magadba zuhanva várni, míg a harmat dérré válik.
Madaraknak búzát szórni, míg a kripta fala mállik.
Békét kell kötni az idővel, nem rögtön feltámadni,
Pillanat rövidzárlatában, vágyaiddal lázadni.
Ideje álmokat égetni, billegni a csónakon,
És nézni amint egy magános árnyék suhan a falon.

(Bukarest, 2016. március 13.)