Mikor a hamvába roskadó világ
fájdalma elér,
– úgy értem a belém szorult
százhatvan centire szabott
egyetlen-egyedi világé –
utolsó lobbanással
elfogynak válaszaim,
mint csonkig égett gyertyák
s a kérdések mind
érvényüket veszítik –
nos, akkor csak egy
régi kép csillan fel,
mint játékszitán a márványló
egy szem kavics :
amint nyári reggelen

rövid ingecskémben
kiszaladok a nedves fűre,
(egy játékos fecskepár
szinte érinti szárnyával fejem)
s én átszólok a szomszéd néninek
a kerítésen: nem tudja véletlenül,
hány az óra?