(Apáthy Géza emlékére)

Zsebembe rejtettem múltamat, pehelykönnyű sorsomat,
Perceim száguldanak kuszán, nem várt meg a gyorsvonat.
Fáklyámból egyre fogy a szurok, szikráznak a pulzusok,
Trónom lángba borul, múzsámat boncolják a tudósok.
A földre ejtett csikket felveszem, és indul mozdonyom,
Rímekkel fogócskázok a mezőn, s álmodlak asszonyom.
Gyertyafényes vacsoránál sosem fogtad meg kezemet,
Nem tudhattad meg hát sohasem, hogy mennyire szeretlek.

Hajnali pillanatokba merülve, kullog az idő,
Örök kárhozat a hírnév, álarcomat tépi szellő.
Koldusok rongyos ruhái betakarják tiszta szavam,
Felhőkkel gomolyog egy látomás, ez utolsó nyaram.
Harangok jelzik a változást, és mézédes képsorok
Szögesdróttal vonják be a temetőt, hol angyal zokog.
Hamuvá porlad minden, dobozban elfér az öröklét,
Vitorlás csónak lebeg, Krisztusnak viselem az ingét.

(Bukarest, 2017. október 16.)

---

Apáthy Géza: VÁZLATOK KÉSZÜLŐ ÖNARCKÉPHEZ

Hát én már ilyen vagyok,
efféle titokzatos ember:
kétszáztízlejes cipőben,
szűkre szabott nadrágban,
s lehetőleg fehér ingben
nyargalom összevissza a várost.

Előfordul, hogy este átfutok
cigiért a szomszéd kerthelyiségbe
és ottragadok,
hiszen rokonom, ismerősöm
tengernyi.

Képes vagyok ilyenkor
órák hosszat
nőkről beszélgetni, hogy így meg úgy
– egyet szeretnék nagyon elérni –,
míg valóban csillagos-kedvűre iszom magam.

Tiszta szerencse, hogy pénzen kívül
egyébbel sosem fizetek.

Ha van kivel, okosabb is tudok lenni,
és ilyenkor
mindig jobban fáj a butaságom.

Pedig írni-olvasni sem tudtam,
de három nyelven is
lényembe szívtam az emberszeretetet,
csak úgy, könyv nélkül,
dalokból, mesékből.

Szilaj kamaszlázaimból
kinőttem rég,
s haj, mégis előfordul,
hogy olykor gyöngyöző lélekkel
verseket vajúdok az emberekhez.

Ez csak azért van,
mert gyermekkoromban hallottam
egy történetet
Seherezádéról, akinek megkegyelmezett
az összevont szemöldökű kalifa,
mert szépen, nagyon szépen tudott mesélni.

Apáthy Gézához lásd még

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ