Az idén is megtartották a helikoni írók leszármazottainak találkozóját Marosvécsen. A rendezvénynek, amelyet a Helikon-Kemény János Alapítvány szervezett, s a Kemény-kastély adott otthont – számolt be az eseményről oldalas riportban a Hargita Népe riportere, Simó Márton. Ez alkalommal a kiemelt témát a helikoni írótársadalom mártírjainak sorsa, életútja képezte.

A központi témáról négy meghívott előadó: Albu Balogh Andrea (Nagyvárad), Filep Tamás Gusztáv (Budapest), Veres Emese Gyöngyvér (Budapest) és Gidó Attila (Kolozsvár) beszéltek.
A parkban lezajlott koszorúzás után levetítették a Védőőrizet című filmet. A Dunatáj Alapítvány alkotása a náci, majd az azt követő szovjet megszállás éveit tekinti át, szemtanúk visszaemlékezéseit idézve, történészek elemzéseit beemelve, eredeti helyszíneken, dokumentum értékű képi anyagot felhasználva. Ilyen vonatkozásban a magyar holokausztra való emlékezés, illetve az emlékeztetés kapcsolódott a haláltáborokban elpusztult helikoni írókhoz is.
Az eseményen sor került két kiállítás megnyitására is.
A Balassi Intézet Sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központja és annak vezetője, Szebeni Zsuzsa által rendezett tárlat, az írói életutat ábrázoló pannók kerültek bemutatásra. Kisbacon nagy szülötte, aki 1919 után tudatosan vállalta a kisebbségi sorsot és az akkori irodalomszervezést, 160 éve született és 90 esztendeje hunyt el, rá ez alkalommal Szabó Zsolt szerkesztő külön előadással emlékezett.
Két könyv bemutatása által vitték közönség elé báró Kemény Jánosné Augusta Paton és báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola emlékiratait. Végezetül a helikoni írók leszármazottainak beszélgetése zárta a találkozót.

A helikoni áldozatokról

A riporter szerint Karácsony Benő (1888-1944) és Ligeti Ernő (1891-1945) sorsa ismertebb, Lakatos Imre (1882— 1944) és Járosi Andor (1897-1944) életútja azonban kevésbé, bár Kolozsváron az utóbbi években többször is írtak róla és tartottak megemlékezéseket is.

Karácsony Benő Gyulafehérvárott született, ott végezte középiskolai tanulmányait, a nagyváradi jogi akadémián tanult, de a háború kitörése miatt csak katonai szolgálata után fejezhette be tanulmányait. Kolozsváron nyitott ügyvédi irodát, ám élete hátralevő évtizedeiben többnyire újságíróként és szépíróként tevékenykedett. Azt szokták írni róla, hogy a praxisból nem élt meg, a kultúra, a szépírás sokkal inkább érdekelte. Novellái és regényei ma is népszerűek, főleg a Pjotruska (az Erdélyi Szépmíves Céhnél látott napvilágot, de halála után Magyarországon és Erdélyben is többször kiadták). A megnyugvás ösvényein című regénye (1947) már csak halála után válhatott közkinccsé. Regényeit nem annyira az epikum, mint inkább az alanyiság jellemzi. Ironikus-lírai vallomások, amelyek nagyjából mind ugyanazt a problematikát tükrözik, a környezet többnyire ugyanaz, a hősök is hasonlítanak egymásra, ilyenformán egyik művét a másik folytatásának tekinthetjük. Színpadi szerzőként is jelentős életművet hagyott ránk, amely változatlanul népszerű, gyakran színpadra kerül műkedvelő együttesek és hivatásos társulatok jóvoltából (Válás után, Rút kiskacsa).

Ligeti Ernő szintén jogi tanulmányok után lépett újságírói pályára. Előbb a Nagyváradi Napló, majd a Keleti Újság munkatársa volt, 1924-ben alapítója az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Budapestre költözött (1940), ahol a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, amelynek betiltása után kénytelen volt bujdosnia. A nyilasok végezték ki a Liszt Ferenc téren 1945. január 11-én, éjjel. Költészete gondos intellektuális líra, regényei az erdélyi társadalmi élet színes ábrázolásai. A két világháború közötti romániai magyar irodalom demokratikus gondolkodású, érdekes egyénisége volt, aki elméleti írásaival, kritikáival is igyekezett hatni kora írótársadalmára.

Lakatos Imre Marosvásárhelyen született, orvosi diplomát szerzett. Nevét legtöbbször hiába keressük lexikonokban, nem szépirodalmi munkássága végett maradt fenn emlékezete, annál inkább elmélyült műveltsége révén. Angolul, németül, franciául írt és beszélt. Enciklopédikus műveltségű értelmiségi volt. A francia kultúra szerelmeseként tartózkodott Franciaországban, ahonnan az első világháború kitörésekor Svájcba menekült, csak a háború után tért haza. Kuncz Aladár barátja, regényhőse, aki a húszas-harmincas években az Erdélyi Helikon publicistájaként tevékenykedett, főként az európai politika, a kultúra jelenségeit vizsgálta, éles cikkekben bírálta az egyre inkább terjedő fasizmust.

Járosi Andor középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban és a kolozsvári református kollégiumban végezte, majd teológiát tanult Eperjesen és Kolozsváron, 1920-tól segédlelkész Kolozsvárt, majd rendes lelkész (1926), később egyetemi magántanár, a német és magyar nyelvű evangélikusok szétválása után kolozsvári esperes (1941). Járosi Andor teológiai dolgozatai mellett szépirodalommal is foglalkozott, számos könyvismertetőt, színi- és hangverseny-méltatást, bírálatot közölt a Pásztortűzben és az Erdélyi Helikonban is. Az egyházi sajtóban alig van nyoma szerteágazó tevékenységének, amely mégis – Makkai Sándor szavaival – „az erdélyi magyar élet egyik, sokszor rejtve működő, de igen hatásos motorjává tette.” Ezen a találkozón a Budapestről érkező Veres Emese Gyöngyvér irodalomtörténész az utóbbi időszakban előkerült levelezései alapján kibontakozó személyiségét ismertette.
Járosit a szovjetek hurcolták el, Magnyitogorszban hunyt el 1944 karácsonyának másodnapján.

Kelemen Albert rajzos Helikonja

Kelemen Albert Székelyudvarhelyen élő művészettörténész-képzőművész egy H. Szabó Gyulával, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójával, a „modern” marosvécsi találkozók szervezőjével való találkozása után határozta el bő egy éve, hogy illusztrációkat készít a helikoni alkotók műveit újraolvasva. A marosvécsi Kemény-várkastélyban most mintegy ötven képét állította ki, amelyeken Berde Mária, Bánffy Miklós, Karácsony Benő, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Tamási Áron és Wass Albert művei alapján készült illusztrációkat láthattunk.

A várkastély egyébként – tudjuk meg Simó riportjából – folyamatosan látogatható, télen viszont szükség van a előzetes egyeztetésre. Egyéneknél családoknak, baráti társaságoknak egyaránt hasznos időtöltésnek számíthat egy-egy ilyen kiruccanás, még akkor is, ha nincs a helyszínen rendezvény, hiszen folyamatosan megtekinthető négy-öt állandó vagy időszakos kiállítás. A kastély parkja pedig ugyancsak irodalmi, magyar és transzszilván emlékhely, amelyet illik ismernünk.

---

Forrás: Hargita Népe, 2019. augusztus 13.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ