Mennek a csángók!

Odescalcliy Arthur herceg figyelmébe

Jönnek a csángók! Ez volt az örömhír, mely csak rövid idő előtt szárnyalta be hazánkat és Kárpátoktól az Adriáig büszke és hazafias önérzettel tölté be mindnyájunk szívét annak hallatára, hogy szeretett anyaföldjüktől egykoron elszakadt bukovinai magyar testvéreink visszatérnek az édes szülőföldre „melyen kívül nincsen a magyar számára hely”.
Mennek a csángók! Ez a szomorú hír, mellyel egy idő óta siránkozó hangon feljajdul a fővárosi és vidéki sajtó. Azt hittük, hogy legalább is túlozva van az a nyomorúság, amely következtében csángó rokonaink keserű tapasztalatokkal megrakodva kénytelenek hátat fordítani a tejjel és mézzel folyó Kánaánnak, de sajnos, személyesen kellett az ellenkezőről meggyőződnöm.
F. hó 9-ikén, hideg téli reggel két szegény csángó kopogtatott be nálunk: „egy kis segedelmet“ kérendő. Jakab Györgynek hítták az öreget, aki Gyurka fiával egyetemben neki indult a világnak felkeresni a mostoha anyát, aki sokkal jobb az édes anyánál, a szeretett hazánál. Kérdéseimre az öreg ekképen adá elő szomorú élelményeit:
„Hát mi csángók vagyunk, uram; Bukovinába megyünk, nehogy itt éhen haljunk. Hetek óta gyalogolunk, nincs egy fillér zsebeinkben, egy falat kenyér a tarisznyánkban, koldulni meg nem akarunk. Bár már „otthon“ lennénk, uram, soh’sem mozdulunk egy tappodtat sem többé!“

Megindultan hallgattam végig az öreg csángó keserű kifakadásait, s kérdém tőle, volt-e valakinél segélyt kérendő.
„Voltam uram, felelé keserűséggel, a herceg úr Öméltóságánál, Tallián Dezső alispán, meg Nagy György kormánybiztos uraknál, de mikor híjában volt minden.
Nem kaptam egy talpalatnyi földet sem, pedig úgy volt ígérve, hogy kapunk földet. Ej, már jobb minékünk Andrásfalván. Isten áldja meg uram!”
S ezzel az öreg, kampós botját markába szorítva indulni készült.
Nagy nehezen bírtam némikép csitítani keservének heves kitöréseit.
A helyi fűrészgyár gazdag francia tulajdonosaihoz utasítám őket azzal az ígérettel, hogy tolmácsuk és szószólójuk leszek. De az öreg szomorúan csóválta fejét. Nem, édes uram, én gazdaember vagyok, a koldulás nem kenyerem; „A jó Isten áldja meg!” S ezzel egy meleg kézszorítással búcsút véve, folytatta útját a hazátlan haza felé. Ki tudja, nem-e veszti el őket az éhség, a hideg; nem-e tépik szét a farkasok, mielőtt viszontlátnák az idegen földet, mely jobban felkarolja őket a hazánál. Mennek a csángók!
Jobb is szegényeknek távol innen, az adóprések földjétől!

Reffeny-Oroszmező. (Erdély) 1884. decz. hó 11-én.
Veszprémi Soma

Veszprémi Független Hírlap, 1884-12-20/51. szám