A vasfüggöny kifejezést Churchill találta ki. Damoklész kardjával ellentétben, ami, ha fejünk fölött vészjóslóan függ, és vagy leesik vagy nem, a vasfüggöny még a fejekben is megtalálta helyét határokon innen és túl. A magyar–osztrák határon az illegális határátlépések ellen egy 260 kilométer hosszú, aknazárral biztosított szögesdrót kerítést építettek 1949-ben. A kezdeti aknazár helyére, mely sok halálos áldozatot követelt, elektronikus jelzőberendezést szereltek. A szögesdrót kerítés fenntartása az 1980-as évektől kritikussá vált, felújításához a rozsdamentes drótot nyugatról kellett volna importálni, ezért 1989 februárjában határozatot hoztak lebontásáról. Ünnepélyes átvágására a magyar és osztrák külügyminiszterek által 1989. június 27-én került sor.

Forró, június végi napon öltönyös, nyakkendős urak haladnak a poros úton. Gyula megy elől, kezében szovjet gyártmányú, kézi drótvágó olló. Mit neki a svédacél, Solingen, meg ilyenek, tudja, biztosan, ő lesz az első, aki átvágja a szögesdrót kerítést a fotósok kereszttüzében. Mellette ballag Alois, dupla soros öltönyben, a hőség ellenére nyakkendője sincs meglazítva. A drótvágót hanyag eleganciával viszi, mintha annak nem is lenne súlya. Ez a könnyedség feltűnik Gyulának, nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy Alois előtt haladjon, ő mutatja az utat. Tekintete gyakran téved az Alois kezében nyugvó, könnyűnek tűnő szerszámra. Talán kispórolták belőle az anyagot, gondolja Gyula kárörvendően és elégedetten simogatja meg tekintetével a lassan már elviselhetetlenül nehéz ollót.
Gyula megáll, Alois követi példáját. Néma csend. Gyula szemmel láthatóan nagy erőbedobással próbálgatja, kattogtatja a csikorgó drótvágót, biztosra akar menni. Alois csak forgolódik, nézelődik, eszébe se jut, hogy szerszámát próbálgassa. Lassan megelégeli az álldogálást és megszólal:

Alois: – Gyula, te látod?
Gyula (kissé idegesen): – Hát persze!
Alois (körülnéz, kissé elbizonytalanodva): – Akkor talán te vágd először.
Gyula (oktató hangon): – Egyszerre kell, csak úgy érvényes.
Alois: – Rendben, csak mutasd, hogy hol.
Gyula: – Pont itt. Vágjuk gyorsan, mert jönnek az újságírók, addig kész kell legyen a fotó.
Alois: – De Gyula, nincs itt semmi, csak néhány kis drótdarab a földön.
Gyula: – Ugyan Alois, ez itt a vasfüggöny.
Alois (megint forgatja a fejét): – Vasfüggöny? Hol?
Gyula: – Pontosan itt.
Alois: – Nem látok semmit.
Gyula: – Még szép. Láttál te már határon vasfüggönyt?
Alois (kissé ingerülten): – Nem láttam, szimbolikusan sem, de azért szögesdrótnak lennie kell.
Gyula (megemeli a hangját): – Van. Azért állunk itt!
Alois (izzad a homloka): – Jó, akkor fogjuk meg egyik kezünkkel, úgy könnyebb lesz átvágni a szögesd…illetve a vasfüggönyt.
Gyula: – Azt nem lehet.
Alois (megemeli az ollót): – Az enyém nagyon jól vág, minden körülmények között.
Gyula: – Az enyém még jobban.
Alois: – Akkor fogjuk meg…
Gyula közbevág): – Azt nem lehet.
Alois: – Ezt már mondtad.
Gyula: – Most vágni fogjuk.
Alois: – Mit?
Gyula (suttogva): – A lyukat.
Alois (nagyon ingerülten): – De hova lett a drót? Akkor szögesdrót sem volt? Csak szimbolikusan?
Gyula (ingerülten dobbant a lábával): – De volt!
Alois: – És hova lett?
Gyula (tekintete a horizontot pásztázza): – Ez belügy.
Alois (határozottan): – Külügy is.
Egy hivatalnok Gyula fülébe súgja: – 300 méterre innen találtunk egy maradék drótkerítést, kicsit visszafontuk.
Gyula meggörnyedve elindul, a drótvágó lehúzza a karját, fogai közt suttog:
– Ezt sem tudták rendesen széthordani!