Dan Culcer: A halálról, mivel hogy létezik (1)

(Despre moarte, de vreme ce există)

A szán fölfelé igyekezett, a nagy gyümölcsös mentén, a mezőt átszelő, a vastag hórétegtől már-már láthatatlan úton. Délfelé járt, a hó fényesen és hűvösen izzott, akár a halott vőlegény inge, érdesen és fülsértően csikorgott a fagyban a szántalpak alatt. Ezen a vidéken a dombok kopárak, a szél helyenként felkapja a havat és sárgán duzzadó , fagyos foltokban kivillan a kopár föld. Valamikor a dombokat, a hajlatokat szőlő borította, az embereknek jó boruk termett, amit a szamosújvári örmény kereskedők előszeretettel forgalmaztak. Ámde, a háború után, a tervkovácsok és a központosítók úgy döntöttek, hogy a szőlődombokat juhlegelőkké változtatják. A mindent elözönlő juhnyájak pedig az állatok éles és fekete patái révén felsértették a földet védő gyepréteget, árkokat vágva beléje, amelyeken az esővíz csak úgy zúdult a mélybe, magával sodorva a gyepes talajt, a termékeny védőréteget, lecsupaszítva róla a hajdani tengerfenék agyagos üledékét.
A mélyedésen túl az út hirtelen, hasadékokra nyílva, lejteni kezdett, s kiszikkadt dombokkal övezett üstszerű gödörbe torkollott. Egyik oldalán a kék szemű férfi háza álldogált. Végig az úton hallgattunk.
Az ember a háznak támaszkodó istálló előtt állt meg. Kifogta a lovakat, amiket a sötét helyiség párás melegébe vezetett, ahol néhány juh lézengett. Beléptünk az alacsony bejáraton.
– Hát felkeltél, anyókám lelkem? Ezért kellett idáig cipelnem a papot?
– Ha már itt vagytok, üljetek meg.
Erre leültünk, és közelről mustrálgattuk az öregasszonyt, aki meggondolta magát és már nem volt kedve meghalni.
Négy ember tartózkodott a házban, körülülték az idő feketéjével átitatott, kifényesedett asztalt. És nekiláttunk a pálinkának.
Az öregasszony már magában megivott fél üveggel. A kék szemű férfi vereshagymát, barna kenyeret és hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát rakott az asztalra. Ittam, előbb csak muszájból, majd a hideg miatt, később meg már magam sem tudom, miért.
– Miért nem fogyasztanak a pálinkából? S mellé faljanak szalonnát is, mert erős ital ez, magára.
– Atyám, bocsáss meg az anyónak, hogy a halálát emlegette, és rávett arra, hogy elhozzalak, hogy meggyónhasson. Nem tudom, mi járt a fejében, hogy azt mondja: szűzanyám, valami csúnyán zakatol a mejjemben, és úgy köhögött éjjelente, hogy nem tudtam aludni tőle.
– Jófajta ez a pálinka – mondtam, hogy én se maradjak tétlen.
– Saját készítésű háziszőttes, kétszer kifőzött.
Valamennyien elhallgattunk és fenékig ürítettük a jókora poharakat. Számomra szokatlan volt az erős cujka, égette a nyeldeklőmet és a gyomromat. Vizet kértem.
– Kár a pálinkáért, úrfi! – jegyezte meg az öregasszony. Fia, a kék szemű férfi zöld zománcos pléhcsuporban vizet merített az ajtónál álló vederből.
– Látta-e doktor Mari nénémet?
– Látott hát, de azt mondta, hogy a vénségtől van, s ő nem tehet semmit…Atyám, láttál-e sok embert meghalni? – rebbent fel az öregasszony kérdése a ház hűvösében.
– Láttam hát – hajtotta fel a teli poharat –, de előzőleg egyik se fogyasztott pálinkát.
– Mit tehettem volna, atyám, ha nem vagyok a halál kedvére? – köhögött az anyó.
Kimelegedtem. Beesteledett. Az alkonyi ég kitisztult. A ház rőt fénybe borult.
– A lovakat bekötötted volt?
– Ejsze, nem fogom kinn tartani őket!
– Rakhatnál egy kis tüzet. Hideg lent idebent…
A kék szemű kilépett, hogy tűzifát hozzon. Hallgattunk. Az öregasszony lapátnyi kezei közé fogta az üveget és csurig töltötte a pap poharát. Majd az enyémet, egy keveset az asztalra lötyögtetett. A pap olcsó cigrettájából kértem egy szálat, s miután rágyújtottam, lángra lobbantottam a kiömlött italt, mely alacsony, kék lánggal égett; kétszer kifőzött, erős pálinka volt.
A házra sűrű homály borult. Nem láttuk már a papot, se az öregasszonyt, csupán elnyúló árnyékukat. Sűrű füst gomolygott, és csak a cigarettához nem szokott ember – az én pöfékelésem – törte meg a mélységes csendet.
Kintről a fát hasogató férfi nyögései és fejszecsapásai hallatszottak. Majd hallani lehetett a fonnyadt lábait egymáshoz dörgölő anyóka mocorgását. A papra rátört a köhögés, s úgy hallatszott, mintha a saját köpetét rágcsálná. Nyelt egyet, majd nagyot húzott a pálinkából. Az ágy is megreccsent a vénségtől.
A kék szemű lábbal nyitott ajtót, fát hozott be és egy kosárban kukoricacsutkát, a kemencére tette őket, egy villával elmozdította középről a kályhalap karikáit s tüzet rakott. Az ajtón betóduló levegőtől valamennyire gyérült a füst. Gyufát gyújtott, azzal fellobbantotta a gyújtós alá dugott papírt. A tűz lobot vetett, majd a csutkák is pattogni kezdtek. A kályhaszemek visszakerültek a helyükre. Újabb gyufa gyúlt fel, s a szegen lógó petróleumlámpa halványan megvilágította a szobát. Az égő kukoricacsutkák szaga a cigaretta füstjénél is áthatóbb volt. A férfi sóhajtva helyet foglalt egy széken.
Ismét ittunk. Csöndben. Valamennyien…


(Folytatjuk)

Fordította: Cseke Gábor; Forrás: Vatra, 2019/5

2019. augusztus 24.

1 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    “hófehér, vékony húsréteggel átszőtt füstölt szalonnát” – de jó kép!

Szóljon hozzá!