A művész megalkotja korunk dokumentumait.
Picasso turmalinkék világától
a bohócokig
a háromlábú lovakig
és onnan megint szelídül
a táj.
Megjelennek a bikák.
És az asszonyok.
Visszajut-e Picasso a ’14 előtti boldog békevilágba?
Megpróbált.
Gagarint és békegalambot rajzolt.
Én Gagarint kerestem a békegalambbal.
Egy gyermekújságban láttam.
Kék mezőben
fehér kréta
nyomát: egyetlen vonásból épült fel a rajz.
És olyan igaz volt,
amilyen igaz csak az egyetlen
bogokból és hurkokból
összeálló
emberi sors lehet.
Felülnézetben tiszta, átlátható rajz.
Lapközelben (földközelben) rézsútosan nézve
labirintus – az ember élete.
De Picasso meghalt
és ő sem tudta (vagy elfelejtette?)
megkeresni
Ariadné fonalát.

De ahogy a fehér és kék mellé
ott sem kell piros vezérfonál,
nem szükséges nekünk sem.

Mert igazságainkat,
mint Picasso rajzait felülnézetben,
megérintik az emberek.

S ez nem csupán a „mindent megszépítő perspektívaˮ
csodája (és
fetisizálása.)