(Despre moarte, de vreme ce există)

Féltettem a vénasszonyt, még feldobja nekünk a talpát annyi pálinkától. Embert meghalni még nem láttam életemben. A pap vérbeli iszákos volt. És bár sok embert látott már meghalni, nem hinném, hogy valaha is gondolt volna rá, hogy egyszer ő is megkrepálhat. Talán emiatt nem figyelt oda a májtájéktól sugárzó, tompa fájdalomra, a keserű szájízre és nem tűnt fel neki, mennyire felfúvódott. Reggelente, ébredés után panaszolta, hogy keserű a szája íze, amitg egy pohár éhgyomorra leküldött pálinkával orvosolt. Nem hiszem, hogy a vénasszony fejében valaha is megfordult a halál gondolata. Nem volt rá ideje. Valószínű, hogy csak azok az emberek foglalkoznak a halál gondolatával, akiknek nincsen jobb dolguk. De ezzel még semmi nincsen megoldva…
A pálinka végtére is megoldotta a nyelvünket. Pontosabban, az öreglányét mindenképpen. Süvöltöző szavait selypítve ejtette, ahogy foghíjas csorbasága engedte, s mindegyre fiatalságára emlékezett.
– Hány éves az úrfi?
– Huszonhárom.
– ‘Sten éltessen. Van-e asszonyod?
– Nincsen.
– Rosszul teszed ám, hogy nem házasodsz meg. Mert az élet feleség nélkül olyan, mint a kenyér szalonna nélkül. Ízetlen…
– Még fiatal vagyok, ráérek…
– Annyi baj legyen. Elvégre nem az öregeknek találták ki a házasságot. Mihez kezdenél egy asszonnyal az ágyban, ha öreg vagy?
– Elhallgass, anyóka, hogy is beszélhetsz így a pap jelenlétében?!
– És akkor mi van? Neki is van felesége. Aki még ma is szemre való. Kár, hogy a jó isten nem adott nekik gyermekáldást. Nekem három is volt a megboldogulttól, Isten bocsásson meg neki és nyugosztalja, kettő közülük felnőtt, családot alapított, gyermekeik vannak. Csak te – fordult a kék szemű férfihez – nem szántad rá magad a nősülésre.
– Én akár meg is nősülnék, de ha elmegyek, ki törődne magával, anyám?
– A jó isten, elvégre nagy az ő kegyelme!
– Megboldogult Jeromos ugyancsak nekem gyónt meg. Neki még ma is lennének napjai, ha egy éve szekere nem fordul a szakadékba.
– Hagyja csak, anyó, mert jobban megy a sora odafent.
– Igaz, de ott az ember nem jut pálinkához. Márpedig ő se vetette meg…
A lámpában megrebbent a láng, majd hosszúra nyúlva, belülről bekormozta az üveget. A kék szemű férfi felállt és a fogas csavarral lejjebb srófolta a lángot. Eszembe jutott egy szokás: a holtak lelkiüdvéért pár csepp italt öntenek a földre. Megemeltem poharam, s a ház elsimtott, agyagos padlójára néhány csöppet öntöttem. Az erjedt szilva szaga megcsapta az orrom.
– A megboldogultra…
– Ennyi nem lesz elég – jegyezte meg a pap.
– Rossz dolog a vénség. Fájnak az öreg csontjaim, se nappal, se éjjel nem alhatok, éjjel a kialvatlan éjszakákra gondolok, amikor az uram gyötört mindegyre, mert mindig pihent volt, mint általában az erdészek.
– Öreganyám, micsoda szabadszájú némber vagy te!
– Tán nincsen igazam?! Sok legény törte magát utánam még a harmadik kölyök születése dacára. Netán még maga is, atyám?
A pap keresztet vetett és a keblébe köpdösött, a Tisztátalantól való félelmében.
– Most köpködsz, ugye, atyám? Bezzeg, annak idején! Tűzről pattant fehérnép voltam, úgy hogy házasodjon csak meg az úrfi, amíg még ideje van. Ne engedd, hogy az idő haszontalanul faképnél hagyjon…

(Befejezése következik)

Fordította: Cseke Gábor; Forrás: Vatra, 2019/5