Ma már nálunk is mind több helyen hirdetik és kínálják a frissen készült, forró hamburgert, e kettébe vágott s vagdalt hússal, körítésekkel, fűszerekkel töltött, ilyen-olyan mártással, mustárral nyakon öntött, utcán át rögtön befalható spéci szuperzsömlét. Nekem bizony hiába: Amerikában bőven nyílt alkalmam fogyasztani és megutálni, ha ebédidő tájban erre-arra kószálva New Yorkban vagy másutt nem volt kedvem (pénzem?) beülni akár a legolcsóbb cafeteriába – így nevezik odaát a sietős vagy lapos erszényű járókelők, a kurta déli munkaszünetben leugrók kedvelt önkiszolgáló éttermét, gyorsbüféjét. Még ma is, annyi év múltán, számban érzem a kiszáradt tészta, rágós fasírtpacsmag és a szabvány fűízű saláták, nyers-büdös hagymagerezdek, no meg az ottani generálszósz, a ketchup, az undok-édeskés, sűrű paradicsomlé émelyítő elegyét. Közben, mint javíthatatlan hajdani Pais-tanítvány nyelvész-süvölvény, azon tűnődve, vajon mi köze lehet a népszerű újvilági rohamkajának a nagy német kikötővároshoz.
E tekintetben a kezem ügyébe eső (amúgy nem is kicsiny számú) szótárak sem adnak bővebb útmutatást. Csupán a Webster’s New World Dictionary, az amerikai szókincs alapvető gyűjteménye jegyzi meg, hogy régebben Hamburg steak-nek (ugye, nem szükséges lefordítanom?) hívták, amitől persze alig lettem okosabb. Nem nézhettem utána mindenhol – ki győzné? –, ezért némi magánnyomozásra kényszerültem, megkockáztatva, hogy a spanyolviaszt fedezem föl.
Nos hát, íme detektívmunkám eredménye, melyet különféle írott és főként eleven források nyomán sikerült földerítenem.
A századforduló táján, a tömeges európai kivándorlókat és tántorgókat jobbadán a Hamburg-Amerika hajóstársaság szállította át az óceánon. Akkoriban ez hetekig is eltartott, az utasokat kosztolni kellett. Többnyire szegény-sorsúakról lévén szó, úgy oldották meg, vittek néhány mázsa fagyasztott marhahúst, alkalmanként ledarálták, két szelet kenyér vagy más pékáru közé rakták, megsütötték, ezt adták reggelire, ebédre, vacsorára, ették, nem ették, nem kaptak mást. Amikor aztán odaértek, s elkezdték új életüket, kivált eleinte bizony hasonló egyszerű, sebtében elkészíthető táplálékra fanyalodtak, és az átkelésre emlékezve így lett a tengerentúli szendvics a híres transzkontinentális cég nevéből hamburger.
Csak hát itt sincs vége. A letelepültek nemigen tanulták meg új hazájuk nyelvét (sokan máig se), s az eredet feledtével, naiv népetimológiával az előtagot azonosították a ham-mel, mely Országh László méretében is imponáló, kitűnő Angol-Magyar Nagyszótára szerint: „sonka, tompor, farpofa, comb”, tehát mindenképp húsféleség. Később, hogy készítése külön iparággá fejlődött, az amerikaiak találékonyságával kezdték variálni, így lett a hamburger nyelvi félreértéséből cheeseburger (sajtos), eggburger (tojásos), fishburger (halas) és az ég tudja, hányfajta burger, láttam ilyet is: thousandburger (szabad fordításban: „ezerjó”).
Aki nem hiszi, járjon utána. S addig is, jó étvágyat azoknak, kik a pesti körúton majszolják, papírszalvétával törülgetve a lecsurgó vérvörös paradicsomot; szíves engedelmükkel nem csatlakozom hozzájuk, maradok a páros virslinél, debreceninél, csöves kukoricánál és hasonló utcai csemegéknél, vagy akár a hot dog-nál.

Hamburger Strasse – Hamburgban (1939) * Forrás: Fortepan.hu

Forrás: Vége a világnak. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1988.