Nem értem oda a lányom esküvőjére. A kissé megenyhült télben mégis kocsin indultam el, Frankfurtban voltak némi elintézendőim, kiadói ügyek, s úgy terveztem, Saarbrückennél kelek át a határon, onnét Metz nem távolság, péntek lévén időben, kényelmesen eljutok hozzájuk. Útközben azonban bedöglött a kuplungom, nem emelt ki, lehetetlenség továbbhajtani, életveszélyes. Egy jótét lélek úrvezető megszánt, talán a magyar rendszám hatotta meg, említette is, járt hazánkban, még 44-ben (!), kötélen elvontatott. Igen, de a legközelebbi Volkswagen szerviz a főúttól kijjebb, Pirmasensben található, neki ez kerülő, el sem akartam fogadni, ám csak legyintett: – Akik benzintől bűzlenek, segítsék egymást!
Ha valaki már közlekedett így, tudja, milyen kellemetlen, utálatos dolog. Ki se látni a másiktól, s amikor túl gyors a tempó, az ember attól fél, hirtelen lassításnál, vagy bármi történik, belerohan a vontatójárműbe. Ijedtében fékez, erre viszont a kötél megfeszül és rándul, elszakadhat, ami kétszer-háromszor ezúttal is előfordult, leállni, bosszúság, újra összecsomózni – megizzadtam, mire jó huszonöt kilométernyire, késő délután célunkhoz kecmeregtünk. A pasas a VW pirmasensi telepénél oldozott le: ott derült ki, már becsuktak, sőt, szombat, vasárnap munkaszünet, leghamarabb hétfőn vehetnek kezelésbe.
Majd megpukkadtam mérgemben, gondolható. Mit tehettem, elbúcsúztam az önkéntes autómentőtől, újólag hálásan megköszönve szívességét, tragacsomat a szerviz kapujánál hagytam csomagostul, lezárva, s kis kézitáskámmal, melybe beledobáltam a legszükségesebbeket, szállást kerestem. Találtam is egy tiszta és aránylag olcsó fogadót. Mindenekelőtt telefonáltam Metzbe, hogy mi történt, ne aggódjanak, még élek, de a lagzit, sajna, nélkülem kell megtartaniuk. Pierre ugyan
erősködött, ruccanjak át a hét végére vonaton vagy akár autóstoppal, nincsenek messze: nehezen bírta megérteni, hogy magyar útlevéllel más a helyzet, mint őnáluk, nem lehet oda-vissza ingázni a határokon át, egy vízummal többször be- és kilépni – Jutka persze értette. Abban maradtunk, az ünnepi lakomából tegyék félre a részemet: majd spekulálni kezdtem, mivel üssem agyon a kényszerű pihenő három napját.
Pirmasens a világ legunalmasabb városa. Átlapoztam most néhány útikönyvet: egyetlen, vitatható nevezetessége legföljebb a nem különösebben sikerült kéttornyú templom, bizonyos Szent Pirmin (?) emlékére, aki a nyolcadik században állítólag e helyen prédikált. A tartomány cipőipari központja. Cipőipari szakiskola. Cipőmúzeum, izgalmasabb élmények híján ezt talán meg is tekintem, ám átalakítás miatt épp zárva volt. Így hát sétáltam, őgyelegtem az utcákon, bámultam a kirakatokat, a számos cipőboltot, számtalanféle lábbelit, csizmát, bakancsot, escarpint, szandált, sarut, papucsot és így tovább. A főtéren táblákon fényképek a nemrég lezajlott jelentős eseményről, az innen származó tengerentúlra kivándoroltak, a Pirmasens-Amerika társaság tagjainak szokásos évi összejöveteléről szülővárosukban: hosszú, gazdagon terített asztaloknál sok kövérre, fényesre, pirospozsgásra hízott pofa, némelyek itteni népviseletben, előttük, vagy magasra emelt kezükben óriás söröskancsók. A moziban megnéztem két gyengus hollywoodi western-filmet, a másodikat csupán félig.
Nem nagyon szívelem a német konyhát, az egyforma, sajttalan, húskivonattal fölerősített leveseket, wurstokat és leberwurstokat, ízetlen, fantáziátlan főzelékeket, gombócokat, a generálszószt, amivel mindent leöntenek, émelyítő édességeket, a híg lötty kávéjukat. Legjobb még az országszerte, nyugaton és keleten ugyanúgy kedvelt Eisbein (vasláb? jégláb?), a párolt káposztával és hatalmas darab burgonyával, mustárral körített, vajpuhára főtt s egészben, tűzforrón tálalt, zsírosan rezgő sertéscsülök, meg a finom folyami pisztráng, sügér, rántva vagy roston sütve. A szállónk szobalánya, látva, mennyire ráérek, étkezéseim közben asztalomnál álldogálva elcsevegett velem, kérdezgetett, honnan jöttem, ki-mi vagyok és hasonlók: harmincas, sötétszőke, kissé kebles-telt, nem csúnya teremtés. De mikor lassan arrafelé váltott, olyasmire célozgatott, hogy tartozik a barátnőjének kétszáz márkával, az folyton macerálja érte, s milyen hálás lenne, ha kisegítené valaki, meg sem indult regényünk csöndeskén ellankadt.
Keservesen, roppant keservesen telt az időm. Még könyvet se hoztam, nem gondoltam rá, újságokat, magazinokat vásároltam, bennük sok pletyka, színészek és színésznők, popénekesek szerelmi ügyei, intimitások királyi és főrangú családokról – nem érdekeltek igazán. Aztán a helyi távbeszélő-névsort böngésztem, tapasztalataim szerint főként az Sz betűnél bukkanhatni magyarokra: Szabó, Szász, Szántó, Szegő, Szemere s effélék. Ebben azonban nem volt, Németh és Tóth és Kovács se, csupán dr. Kutas, őt sem tárcsáztam föl.
A portán véletlenül megpillantottam egy vaskos kötet Larousse enciklopédiát, kölcsönkértem. Nem is túl régi kiadás, persze, hisz ide oly közel Franciaország, a terület a századok folyamán annyiszor cserélt gazdát, többen máig mindkét nyelvet beszélik. Gyakran és szívesen veszem kézbe ezt a ragyogóan szerkesztett, tömörségében sokatmondó alapművet, van belőle példányom Budapesten is, Leányfalun is, nézegetem, olvasgatom, ha nincs reá különösebb okom, akkor is, csak úgy kíváncsiságból, szeszélyből, itt vagy ott találomra belekukkantok, folytatom, haladok szigorúan címszóról címszóra, nem bírom abbahagyni, letenni… Először Pirmasenset kerestem ki, bizony elég kurtán intézi el: „város Nyugat-Németországban (Rajnavidék-Pfalz) : 52100 lakos. Cipők.”
Bővebben ír Metzről, ahol már rég lennem kellett volna, meleg családi körben, nem ilyen magányosan bóklászva: tartományi és püspöki székhely, gall-római épületmaradványok, a híres dómról fénykép is van, gótikus paloták. Fémipar, cementgyár, sörfőzdék. A merovingok uralmakor a keleti frank királyság fővárosa, majd váltakozva német és francia fennhatóság alatt. Itt született Pilâtre de Rosier, aki 1785-ben léggömbön elsőnek szállt föl a levegőbe, és Verlaine, a költő – nem is tudtam.
Holtig tanul az ember: Metz vize, a lankás partjain termő borairól híres Moselle (ideát már Mosel) a Rajnába ömlik. Koblenznél, melynek neve – sose gondoltam erre, noha az egyetemen romanista nyelvész voltam – a latin Confluentes-ből (összefolyók) származik. A hugenotta a svájci protestáns konföderáltak, az Eidgenossen nyomán alakult a párizsi ajkakon ilyen dallamossá, a svájfolt redingote köpeny az angol riding-coat (lovaglókabát) átvétele, s más hasonló és haszontalan tudnivalók. Majd azt számolgattam, hány magyar szerepel benne, érdemesíttetett említésre: Árpád és az Árpád-háziak, Bélák, Hunyadi, Mátyás, Zápolya, Bocskai, a Báthoriak, a Bethlenekből csak Gábor, Rákóczi, utána rögtön Rákosi Jenő (!), Kossuth, Batthyány (Széchenyi nem). Sz-nél viszont Szigligeti, Szent-Györgyi (a fizikus Eötvös nincs), s Horváth Mihály 48-as miniszter és történész, Deák, Andrássy, a Tiszák, Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy, Nagy Imre, Kádár. A művészek, tudósok közül még Balassi (hát Zrínyi?), Csokonai, Csiky, a Kisfaludyak, Vörösmarty, Katona, Madách, Arany, Petőfi, Jókai (Mikszáth kimaradt), Ady, Babits, Molnár, Móricz (Kosztolányi, Krúdy, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes sincs), Lukács György, József Attila, Koestler; Liszt és Bartók arcképpel kiemelve, Kodály, Lajtha, Lehár meg Semmelweis, a matematikus Bolyai János, Neumann, a Nobel-díjas Bárány Róbert, Hevesy, Wigner, a cionizmus elméleti megalapozója, Herzl Tivadar; szép névsor, bár kissé önkényes – a festőket, szobrászokat, építészeket el se kezdtem, és még bizonyára jó csomót kihagytam.
Végre-valahára eljött a hétfő reggel. Már a nyitáskor, hatkor ott várakoztam a műhelynél, hogy gyorsan sorra kerüljek. Szétszedték a motort, a művezető és két szerelő konzultált: a kuplung kaputt, ki kell cserélni. Ám a gyári, eredeti csomagolású tengelykapcsoló számomra akkor megfizethetetlen, erre némi tanakodás után azt javasolták, felújított alkatrész is megtenné, van raktáron, lényegében ugyanolyan, évekig kitart, és jóval olcsóbb. A munkát egy siheder tanoncfiúra bízták. Többé el se mozdultam mellőle, lestem, mikorra készül el. De amaz csak babrálta, csiszolta a tárcsát, milliméterre és század-, ezredmilliméterre, már szinte szétvetett a türelmetlenség. Pedig sejthette a srác: ezt a külföldi pacákot a büdös életben sose látja többé, mégis váltig bütykölte, reszelte, illesztgette, méregette: beléje nevelve, a vérébe pumpálva, hogy addig nem adhatja ki kezéből, míg hajszálra, tökéletesen nem pásszent – itt értettem meg a német ipar erejét, elpusztíthatatlanságát, örökös újjászületését… Különben úgy hiszem, mind a mai napig ez volt a leghosszabb víkendem.

Forrás: Vége a világnak. Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1988, Budapest